A kegyelem Isten üdvössége bennünk

Belépek a dohos, fülledt lépcsőházba, rutinból felrohannék a lépcsőn, hogy mihamarabb magam mögött tudjam a régi ház kora őszi áporodottságát. Valamilyen furcsa megérzés miatt azonban piszmogni kezdek a kulcsokkal, és a pincéből felszűrődő furcsa zaj felé hegyezem a fülem.

Mivel így negyven felé is könnyen elcsábulok a kislány énem képzelőerejével, ezért a kísérteties pincelakó lényekről nem veszek tudomást, de biztos ami biztos nem lépek közelebb. Csak figyelek. Mondjuk az idegrendszerem szép lassan így is katonás sorba állítja az elképzelt lényeket, ezért hezitálni kezdek, hogy mégis inkább elinduljak-e felfelé.

Ekkor meghallom, hogy csuszakol. Szuszog. És morog. Lélegzet visszafojtva hallgatom, és szinte már látom is a vaddisznó méretű vérengző patkányokat, ahogy szerencsétlenül járt holtakat próbálnak áthurcolni egyik helységből a másikba. Egyre kevesebb a levegő a lépcsőházban, azon bosszankodok, hogy miért nem jön valaki épp vendégségbe valakihez, és akkor együtt megnézhetnénk a kora esti horrort a ház alatt. De senki. Hogy biztos legyen a paranoiám, egy lélek sem jön ezúttal haza, és egyik szomszéd sem indul épp most valahová…

Így hát egyedül kell megmentenem az egész háztömböt a kriptaszerű zombiktól, és fenevad, gyilkos patkányseregektől.
– Hahóó – kiáltok elhaló elszántsággal, és tétován még hátrébb lépek.
Csend. A mocorgás és zsörtölődés abbamarad.
– Hah… oooóó – nyújtom hosszabbra, és bemélyítem a hangom, mintha az határozottságot adna az érdeklődésemnek – van ott lent valaaakiii? – teszem hozzá.
Válaszul becsapódik egy rács, és valamilyen zacskócsörgés váltja fel a csuszakot. Már-már látni vélem a fekete hullazsákokat amikor úgy döntök, hogy nem játszok ilyet tovább, és mégis inkább felmegyek. Ám akkor meglátom. Meglátom amint pici lépésekben egy aprócska, idős bácsi egy hatalmas dobozt húz maga után. A doboz egy valóban fekete nagy zsákon ül, és azon húzgálja ki az öreg egészen a lépcsőig.
– Hahó. Jó estét. – köszöntöm megkönnyebbülve, de nem kevésbé szkeptikusan – mondja csak mi van a dobozban? – kérdezem illetlenül.
Nem szól, befejezi amit épp csinál. Lassan megfordul. S rám néz mérgesen:
– mit hahóz annyit? Inkább segítsen már, az Isten nyilát.
– Ööö – zavarodottan vakargatni kezdem a fejem – ööö hát én inkább szólok itt a földszinten Sanyinak. Hátha épp ráér – és indulnék is Sanyiért, de akkor morogni kezd újra. Pont mint egy mérges kobold. Megijedek. Újra kislánynak érzem magam, és megkapaszkodok a korlátban.
– Levelek. Fényképek. Emlékek. Na jön már? – néz fel, viszonylag csúnyán, és koszos kezeivel megdörzsöli a bozontos, őszbeforgó szemöldökét.
– Semmilyen cson-toook? – harapom el az utolsó szótagot, és belül kinevetem magam a sok képzelődésért. 
– Semmilyen – veti oda kicsit lágyabban, majd megemeli a zsákkal a dobozt és felbillenti az első lépcsőfokra – csak levelek. 
Nézem ahogy küszködik, egyértelmű, hogy nem tudja egyedül megoldani ezt az ügyet. Lassan leolvadnak az elmém bugyrainak falairól a horrorisztikus elképzelések. Megenyhülök, és dilemmázni kezdek hogy segítsek neki.
– Több mint hetven vagyok. Vagy néhánnyal több. Inkább több mint nyolcvan. Nem emlékszek – kacsint rám – nem tudom egyedül felvinni.
– Akkor minek egyedül jött le csuszakolódni meg cipekedni? – sziszegem, és már lent is állok mellette. A táskámat átdobom keresztbe magamon, hogy ne essen le, veszek egy nagy levegőt a terjengő pinceszagból és átadom magamat a jóságos, segítőkész énemnek. Lehajolok, minden maradék erőmmel neki gyürkőzök a doboznak és megemelem. Ő próbál segíteni…
– Ajj hagyja már, bírom – nézek én is tettetve-csúnyán, majd összemosolygunk.
A zsákot kihúzza a doboz alól és elindul vele a sötét felé, én meg már ott sem vagyok a dobozzal. Egy lendülettel viszem az első soron fel, majd még eggyel a másodikon. Majd a harmadiknál a postaládák alá teszem. Leülök a lépcső tetején, hogy megvárjam a kisöreget, és szedegetni kezdem a pormacskákat a pólómról. Lassan lépeget felfelé, egy örökkévalóságnak tűnik mire felér. Kicsit zihálva, majd egy jó embereset felkrákogva mellém ül.
– Minek bagózik, ha menni sem bír? – szólal meg újra belőlem az élénk fantáziájú és meglehetősen pimasz kamasz.

– Mert már a szám részévé vált a pipa. Hinnye a betyárját, ezt nem tudom hogy vittem volna fel – kurjant fel, majd reszelős hangon folytatja – sok évig leveleztünk, néha hónapok kellettek mire egy levél megérkezett. Sok el is veszett. De ő így tudta feldolgozni ami történt.
– Miért, mi történt?
– A deport.
– Jaj ne – riadok meg – maga?
– Nem. A bátyám. Nekünk sikerült, neki nem – suttogja.
Ülünk az egyik lépcsősor tetején, a dobozból árad a penész szag, és a múlt árnyai hirtelen suttogni kezdenek. Újabb kísérteteket látok a lelki-szemeim előtt, de ezek csontsovány kiéheztetett emberek. Nem akarom a mesét hallani, ez a téma még nekem is meredek. Azon gondolkodok, hogy lóghatnék meg, de a bácsi belefog, és tudom, hogy szemétség lenne otthagyni őt. Maradok, és belülről egy képzeletbeli burkot szövök magam köré, hogy a története ne jöhessen majd túl közel.
– Felesleges – sandít rám oldalról, mintha érezné. És hát érzi. – Ne féljen, nem vagyok túl közvetlen.
– Akkor jó. Ez nagyon mély. Nehéz is lenne mit mondani.
– Nekem is nehéz lett volna. Ezért arra kértem, hogy írjon. Írjon le minden részletet. Ezerszer is ha kell. Írja ki, mondja el a papíron. Férfiembernek abba az időbe a szó nem volt jó társ. Meg kellett a dolgokat emészteni.
– Megértem.
– Így hát írt. Évekig. És most, hogy már halott, az unokaöcsémnek adnám a leveleket.
– Ez nagyon szép gesztus. Milyen sokat fog vele neki adni. Megtart egyet?
– Egyet meg.
Furcsa csend áll be közénk. Időt hagyok neki, érzem, hogy messze jár. Lassan feltápászkodok, kinyitom a mögöttünk lévő ablakot. Mire visszaereszkedek mellé, már könnyfátyolos a szeme.

– Megosztja melyiket?
– Azt amelyikben megbocsát. Megbocsátja azoknak amiket tettek. Elébb megbánja a saját bűneit, ír arról, hogy mennyi csínyt követett el, majd arról, hogy felnőttként mennyi rossz gondolata volt. Beszél a saját maga vétkeiről, amiket megtett, és anyánk jóságos tenyeréről.
– Milyen volt a tenyere?
– Elébb lendült a büntetésért, majd a kegyelemért simogatott. Mindig el volt mondva, hogy a gaztett miért nem volt helyénvaló, és hogy ettől még mi nem vagyunk gazemberek. Férfiasan nevelt, és nőiesen szeretett.
– És a testvére hogyan vitte tovább ezt?
– Magába nézett, megbánta a bűneit, majd megbocsátott magának. Majd elsorolta a sok haragot. És utána nekik is jól megbocsátott. Levélben. Azoknak akik bántották. Leveleket írt a kínzóinak is, és megbocsátó leveleket róluk nekem. Ebben amit megtartok imádkozott azért, hogy visszataláljanak Istenhez, ha már eladták a lelkük egy részit az ördögnek. Sokat gondolt arra, hogy azok is valaki fiai és lányai voltak. És hogy a vétség a szeretetben kegyelmet ölt. No. Ezt elrakom magamnak, még mielőtt én is odábbállok erről a földről, van egy kis munka ezzel.
– Úgy érti, hogy mielőtt meghal szeretne másoknak ekképp megbocsátani?
– Úgy. Megbocsátom, hogy neki egy ilyen sors után egyedül kellett meghalnia idén, ilyen öregen.
– Idén? – fogy el a levegőm. – Istenem. Tavasszal?
Lehajtja a fejét. Megkeményednek a vonásai. Törékennyé és sebezhetővé válik. Bólint.
– Egyedül. Bezárva.
– Sajnálom – lefagyva a keze után nyúlok. Megpaskolom ráncos kézfejét. – Van fenn egy mama, akit lehívhatok?
– Van egy – próbál mosolyogni. – De nem kell. Csak tegye már az ajtóhoz a dobozt, és csengessen be. Addég én megoldom ezt a részit.

Amikor már lefelé jövök a lépcsőház ablakában áll. Nézi a forgalmat. Az arca újra lágy.
– Tehetek magukért bármit? – kérdezem ostobán. – Nézze, nem tudok mit mondani arra ami magukkal történt, és méghozzá duplán. Megrendítőek a hatalmi visszaélések messziről is, és ámbár mindannyian látjuk, mégis ilyen közel hozzám eddig még ez nem jött. Restellem, de nem tudok mást reagálni csak azt, hogy a legmélyebb emberi együttérzésemmel sajnálom. Fogadja őszinte részvétem a testvére és a fájdalmuk iránt. Bárcsak azt mondhatnám, hogy a visszaélők nevében is…
– Nem kell mit mondani. Ennek egy része mindenkit érint most a világon. Érezze át. És ahogy tudja adja tovább.
Megrendülök.
– Mit gondol meg fogja tudni bocsátani?
– Vétségre kegyelmet. Félelemre megbocsátást ád az Úr. Én az ő útján megyek.
Biccent, még megköszöni a cipekedést, az együtt töltött pillanatokat, majd elindul felfelé. Mielőtt a lépcsősor fölötti padlón átcsuszakolna, még visszanéz.

– Szeretet. Mindig a szeretet a végső válasz. Keresse magában, és addig ne aludjon el, amíg meg nem találja. Mindennap. Aztán egyszerűen csak adja tovább.


Ha szeretted a történetemet, iratkozz fel a Blogomra itt jobb oldalon a Legfrissebb bejegyzések alatt, és értesülj róla, ha újabb cikket osztok meg. 

A honlapomon található képek a Stockphoto oldaláról lettek letöltve. 

  •   
  •