Üdvözöllek az oldalamon!

Az élet álom. Az elme oldaláról tekintve – őrület. Amíg alszunk, az életünk nem más, mint egy pszichiátriai tünet. Katatónia. Ami képletesen fogalmazva mindannyiunkat egyfajta tudathasadásos elmezavarban tart.

Az élet a mozdulatlanság, és a mozgás játéka

A pszichiátria szerint diagnosztizált katatóniás betegek gyakran órákig, de akár napokig is teljes mozdulatlanságba dermedve elzárkóznak a külvilágtól. Ilyenkor nem akarnak beszélni, kapcsolódni másokkal. Ha egy picit megvizsgálod az eddigi életed, talán veled is előfordult már, hogy valami annyira megrázott, hogy belezuhantál miatta egy sötét lyukba. Talán éveid is elmentek egy fura légüres térbe zárva, ahol sirattál valamit, ami egykor fontos volt számodra. Talán az elméd téged is meggátolt már abban, hogy reagálj. Hogy élj. És elérd azt, amire születtél…

Fotó forrás: Borsi Flóra

A katatón tünetek másik csoportját az izgalmi tünetek alkotják, a minden ok, impulzus nélkül jelentkező mozgásrohamok. Pont úgy ahogy néha a dermedtségből egyszer csak valamennyien fellélegzünk. Amikor elég ideig voltunk odabenn önmagunkba zárva, olykor megindulunk. Van aki egyszerűen csak elsétál (pl. a házasságából, kapcsolatából), van aki elrohan (talán kiszaladna az életéből is), van aki menekül (pl. a múlt árnyai elől). S vagyunk egy páran, akiknek fülében dallam csendül, vagy épp egy dobszóló tör elő a lelkünk mélyéből, és a mozgásos túlkapásainkat a szexualitásban,  sportban, a táncban vagy valamilyen alkotásban éljük ki.

Mindegy ki mi módon teszi, de tesszük léle(k)zet visszafojtva, hogy várunk, tétlenségben valamilyen őrületben, a saját elménkbe zárva. És azt is egész pontosan mi tesszük, amikor döntünk – meg akarunk gyógyulni, és nem várunk tovább!

Természetesen a katatóniát,
csak mint költői képet használom arra,
hogy elhívjalak önmagad felfedezésének
egy különleges utazására.
Mégis megkockáztatom újra, hogy
az életet magát pszichózisként definiálom
– önmagam számára! –

Mert túl sok emberrel beszélgettem önmagáról, az elmúlt közel egy évtizedben, hogy ne tegyem. Túl sok ember belső lelkivilága tárult fel előttem ahhoz, hogy ne kérdőjelezzem meg az emberi életet mint egészséges jelenséget. Valóban mind egészségesek, és teljesen normálisak lennénk? Vagy valamennyiünk egyik legnagyobb problematikája az az elmebaj – amibe az egónk önvédelmi mechanizmusai, és a traumáink fel nem dolgozottsága miatt keveredünk? Csak ugye könnyebb azt mondani, hogy velem minden ok, és másokra mutogatva azt mondani: ők. Ők azok, akik…

De valójában sosem tudhatjuk biztosan, hogy mentálisan épek és egészségesek vagyunk-e. Vagy hogy éppen milyen tudatállapot, milyen káprázatában vagyunk megrekedve. Hiszen önmagunk megismerése egy egész életen – ha nem, életeken át tartó – lelki folyamat. Amiben nincs senki, aki egész biztosan állíthatná, hogy mi az ami van, és hogy abban ami van, ki van- és ki nincs rendben. Egy talán-biztos van csupán 🙂 ahogy Feldmár mondaná: “nincs ők! Csak mi vagyunk!” Semmi sem történik tőlünk függetlenül. És senki sem helyezheti magát kívül egy képzeletbeli körön! Mert együtt vagyunk egy furcsa játék, furcsa állapotban lévő szereplői.

Fotó forrás: Borsi Flóra

Az élet káprázat, az illúziókból való felébredés játszótere

A pszichózis, az elmegyógyászatban használt fogalom. Többnyire olyan pszichiátriai betegségekre alkalmazzák, amikor a beteg elveszti kapcsolatát a valósággal, téveszméi és érzékcsalódásai vannak. Szerintem az emberi életben egy ideig valamennyien ilyen téveszmékkel, és érzékicsalódásokkal projektálunk magunk elé bizonyos dolgokat. Az álom, amiben szenvedünk önmagunk legszomorúbb, és mégis legcsodálatosabb tapasztalása. S pszichózisa annak, amit emberi életnek nevezünk. S az ébredés belőle? Talán az maga a gyógyulás … az egészséges élet útja. Amin mind átmegyünk!

Az életem során több száz emberrel találkoztam, akik meséltek az életükről, történeteikről. Örökké hálás leszek érte, hogy megtiszteltek a bizalmukkal, és hogy kísérhettem őket segítőként az útjukon. Ezekben az években elég sok mindent hallottam és láttam, olyan mély zuhanásokat és olyan katartikus magasba repüléseket, hogy olykor magam is elámultam. Alig hittem el micsoda téveszme a személyiségünk, és micsoda csoda a meg nem fogható lélek. Ezen az úton, látva az ember-létünk komplexitását kicsit kiábrándultam a segítő foglalkozásaimból, és a mai napon kicsit bele szerettem egy új reménybe. Abban reménykedek, hogy képes leszek megalkotni egy olyan tanulási folyamatot, programot, ahol analitika, és nagy megmondások nélkül egyszerűen csak együtt vagyunk. És alkotunk. Önmagunkból, egy másképp ki nem fejezhető valóságot. Egy ki nem mondható igazságot. Létünk eredőjének mélyére megyünk, hogy onnan az elakadásainkból tovább áramolhassunk. Fellélegezhessünk. Egy picit jobban, picit teljesebben, mint amikor egymáshoz megérkeztünk. Mert hiszem, hogy a lélek egyik kifejezőeszköze a művészet. És ma már semmi más vágyam nincs, mint hogy segítsek neked megtalálni a te kifejezőképességedet az írásművészetén keresztül.

Fotó forrás: Gettymages

Egyszer egy fülledt, száraz levegőjű nyári délutánon ahogy kinéztem az ablakon, áhítatba estem. Megláttam a szobám előtt terebélyesedő hatalmas, erdő-zöld öreg fát.  Azt éreztem, hogy kicsiny kis emberi életünk egy ugyanilyen izgő-mozgó játék, mint a falevelek alig érzékelhető tánca a koronán. Az életenergiánk pedig egy kiszámíthatatlan nyári fuvallat. Ami ha szerencsénk van felébreszt minket…

Ebben a gyönyörű pillanatban megéreztem végre, hogy ki vagyok. És ebből az eredőből, elkezdtem a honlapomra az élettapasztalataimról írni… neked! Ha van kedved olvass tovább, és ismerkedj velem tovább itt.

Köszönöm, hogy velem tartasz!