A múlt lezárásának ereje

Pár évvel ezelőtt egy önismereti szemináriumon a programot vezető családterapeuta Dr. Menis Yousry néhány perces beszélgetés után azt mondta:

– Nia, állj szembe a közönséggel. Nézz rájuk. Nézz a szemükbe. Éld át a közösség gyógyító erejét, és hogy nem vagy egyedül!

Nem voltam képes rá. Félszegen fel felpillantottam a földről, és férfiak tekintetét kerestem a sorokban, akik bizakodva, biztatva pislogtak rám. Pár nőre sikerült ránéznem, de amikor melegséget éreztem a tekintetükben elkaptam onnan a fejem.

Fél a nő
Fotó forrás: pixabay

 

Ekkor hátrafordultam, Menisre néztem és azt suttogtam:

– Nem megy, félek a nőktől. Nagyon félek.

– Bele mondanád ezt a mikrofonba?

Hezitáltam.

– Nia, megismételnéd ezt, hogy a többiek is hallják?

– Félek a nőktől. Nagyon félek. – Mondtam restelkedve, majd arra lettem figyelmes, hogy részvét és együttérzés van a résztvevők szemében.

– Mondd mivel foglalkozol? – Törte meg Menis a csendem.

– Női tánccsoportokat vezetek, ahol a nőiességüket segítek megtalálni, megélni a nőtársaimnak. Hamarosan pedig megnyitok egy olyan életmódközpontot, ahol nőknek fogok segíteni abban, hogy kiteljesedjenek, és maguk mögött hagyják a kiteljesedés útjában álló problémákat, dolgokat.

A teremben síri csend volt. Egyik lábamról a másikra álltam. Bolondnak éreztem magam, hogy úgy vágtam ezek szerint bele ebbe a projektbe, hogy nem is tudok nőkkel együtt lenni.

– Mit is mondtál először? – Kérdezte a családterapeuta, mintha hallaná a gondolataimat.

– Azt, hogy félek a nőktől. Nagyon félek. Félek a női közösségekben.

Nők együtt
Fotó forrás: gettyimages.com

Az arcomon végig gördülni indult egy könnycsepp, de meghalt az útja felénél. Belehalt a rá(m) törő múltbeli emlékképek látványába. A képbe nagyanyámról, anyámról, nővéremről, húgomról, nénémről. Peregtek a szemem előtt e nők tettei, reményei, döntései, csalódásai, egymás ellen elkövetett vétkei, hazugságai, önámításai. Amit egymás ellen, és olykor ellenem is elkövettek. Féltem tőlük. Igen, tőlük féltem csak igazán. A pszichológus ezután a szüleimről kérdezett. Alkoholista, bántalmazó, agresszív apa. Törékeny, pici, halk szavú, elfojtásokkal élő, mártír anya. Borzalmas gyermekkor, fájdalmas évek. Meséltem pár dolgot Menisnek róla.

– Édesanyád volt az erős, apád a gyenge. – Döftek kést a szívembe a terapeuta szavai.

– Anyám? De hiszen apám egész életében verte…

– Apád nem tudta megvédeni magát a benne dúló agressziótól, szorongástól, és zajlódó érzelmeitől, ezért az alkoholt választotta. Gyenge volt. Nem tudott kiállni magáért, és értetek. Anyád, tűrte azt, amit rá mért ez a házasság. Helytállt benne töretlenül. Erős asszony volt. Melyikük él még?

– Az anyám. Apám pár éve meghalt….


Egy fél élet koncepcióját építettem arra, hogy apám volt a gonosz, zord férfiállat. S anyám a szegény, összetört gyenge nő. Sok mindent újragondoltam, és átértékeltem ott a szemináriumon, s volt amit csak évekkel később értettem meg a szüleimről. Majd dühös lettem anyámra. Minden pillanatért, amikor nem pakolt össze, és nem hagyta el apámat. Minden döntéséért, amikor erőt hitt a maradásban, és elfojtásban. Minden reményéért, amikor hitt a változásban. Minden pozitív érzéséért, amit apám iránt táplált. Nem tudtam megbocsátani, hogy félrenézett, amikor nem lett volna szabad. Nem tudtam továbblépni úgy, hogy soha nem lehetett a múltról beszélni, nekem is el kellett temetni mindent. S hová temethet az ember, ha még gyerek? Önmagába. A saját testébe. Ennyije van. S mivel nem lehetett beszélni róla, ezért felnőttként sem voltam még túl a múlton, ott hordoztam magamban minden napot a gyermekkoromból, míg bele nem betegedtem.

  • A te édesanyád miben volt gyenge, és miben volt erős?
  • Mi a legnagyobb sérelmed vele kapcsolatban?
  • Mit lehetne tenni, hogy ez a sérelem meggyógyuljon?
  • Édesanyád tudja, hogy mi az ami bánt téged?
  • Mit a legnehezebb elengedni neked a múltból?
  • Mire lenne szükséged, hogy elengedd a szomorú történeted?

Ha szeretnéd tudni, velem mi történt a szeminárium utáni években, olvass tovább róla itt.

Csete Nia