Boldogabb gyermeknek lenni

Ha elképzelném a lehető legjobb életemet, akkor egy picit jobban szeretném magam a mostaninál.

Túlságosan sokszor vagyok ugyanis elégedetlen magammal. Az irreális maximalizmus nem egy egészséges dolog – erre jöttem rá. Mindig abban a görcsben vagyok benne, hogy ki kell hozni magamból a lehető legtöbbet. Na de miért? Ki kéri ezt?

Mi minden forrása a múlt?!

Az elmúlt hónapban, kedves Barátném megkérdezte párszor, hogy “na de Nia, kinek akarsz te mindig megfelelni? Egyáltalán meg tudod mondani kinek akarsz bizonyítani? Úgy pörögsz állandóan, mint a búgócsiga, 250%-os vagy, és mégis mindig úgy érzed ez még 100% sincs.” Mosolyogtam a kérdésén, és legyintettem, hogy ugyan már kinek akarnék felnőtt nőként megfelelni? Nem ülök már anyám szoknyáján elég rég. És akkor, igen, ebben az anyut felemlegető pillanatban belém hasított a múlt. Hogy én nem hogy nem ülök, hanem soha nem ülhettem az ő szoknyáján. Harmadik gyerek vagyok a családban, négy között, és az önmagam bepozicionálása miatt emlékszem mindig volt bennem egy görcs. Én nem lehetek az első, mert az a nővérem helye. Nem lehetek én a családban a férfi, mert az a bátyám. És a legkisebb sem lehetek, mert az a húgom. De akkor ki vagyok én ebben a családban? – Ordít bennem a gondolat. Uh ezt nem is tudtam, hogy ennyire fáj nekem, és hogy ott kezdődött régen, ez a kínos megfelelni akarás. Igen, márpedig itt gyökeredzik minden, hogy én is valakivé váljak – anyu szemében. Mert van már neki mindenből egy leg-je. Legelsője, legkisebbje, és egyszem fia. De akkor ki vagyok én neki?

MaximalizmusInnen tehát a maximalizmus, neki akartam (akarok?) megfelelni. Khm, hogy is szól akkor most ez a feladat? Ha elképzelném a lehető legjobb életem, akkor az anyám egy picit jobban szeretne benne most, az akkorinál? Vagy kifejezhetné a fontosságom úgy, hogy érezzem valamiben neki én is első vagyok?

Igen. Erre vágynék.

Hiszen a gyerekek még önzők, mindig teljesen akarják az anyjukat, kizárólagosan. És három testvér mellett bizony ez lehetetlen! Osztozni “kell”.

Úgy érzem nem azért vágynám ezt a lehető legjobb életembe, mert nem szeretett, hanem mert én a nagy görcsölésben, hogy valakivé váljak neki, nem éreztem eléggé őt. És nem éreztem fontosnak magam. Kergettem valamit. Valami irracionálisat…

Hogy lett az anyámnak való megfelelési vágyból maximalizmus?

Azért kezdtem tanulásba felnőtt fejjel, mert még akkora sem sikerült kivívnom anyám figyelmét. Meg akartam szerezni végre a “státuszt” hátha még nem késő, és elhatároztam, hogy én leszek a legképzettebb a családban. 🙂 A nővéremet láttam mindig a legszebbnek, negyvenes éveinek az elején nagyon sokat gyönyörködtem benne, s arról ábrándoztam bárcsak én is ilyen szép lehetnék. Emlékszek többször kimondtam magamban, mikor néztem őt, hogy anyunak ő a legszebb lánya. És habár büszke voltam rá, hogy ilyen szép nővérem van, fojtott a kérdés – miért nem én? A bátyám humorérzéke nagyon jó, olyan könnyed, infantilis pasi, bármikor képes teljes odaadással idétlenkedni, bolondozni, s “elkábítani” ezzel minket csajokat. Én viszont elég merev nő lettem, nehéz megengedni magamnak a játékot, az önfeledt örömöt, s amikor néztem őt egy-egy családi összejövetelen mindig arra gondoltam, hogy milyen jó lehet anyunak, hogy ilyen vidám gyereke is van. És persze én is szeretem a humorát, de csüggedten kérdeztem olykor, miért nem én vagyok ilyen humoros gyereke?

család

A húgom olyan, mint egy szőlőfürt. Kiskorában nagyon bújós gyerek volt, anyu mindig babusgatta, becézgette, simogatta, frusztrált voltam, hogy ő a legkisebb, (hiszen ő előtte én voltam az). Ott mosolygott, csacsogott, függött mindig anyun, mint egy szőlőfürt a lugasban. Én nagyon független gyermeke voltam anyunak, korán önálló döntéseket hoztam, s így egy idő után már nem tudott megérinteni, irányítani, megfoghatatlan lettem. S közben amíg mi távolodtunk, sóvárogva néztem a húgom és arra gondoltam, ő anyunak a legédesebb, legkedvesebb kis szőlőlánya. De miért nem én lettem az?

EgyedülAztán fanatikus tanulásba kezdtem, nem tudtam leállni az oklevélszerzésben. Az első diplomaosztómra nem hívtam el a családom. Keserű voltam, és azt zokogtam, hogy rám senki sem büszke. Azt sem tudják mennyi végzettségem van mára már. Milyen nagy károkat szenvedhet egy gyermek, ha nincs “jól szeretve”. S mennyi mennyi felnőttkori feszítő berögzött szokás mögött van gyermekkori trauma.

Anyu és a testvéreim “csak” a maguk módján szerettek, de nem az én szeretetnyelvemen. Mivel ma sem úgy szeretnek, hogy az nekem is jó legyen, ezért távol vagyunk, távol élünk egymástól. Nem büntetésképpen, csak sajnos nem értenek meg engem, így nem találkozunk. S van amikor a csend gyógyító. Azonban azt ma sem tudom, hogy vajon büszkék-e rám, és hogy az anyámnak vajon én vagyok-e már végre valamiben a legje… S mivel nem tudom, és nem érzem, így ha lehetne, egy jobb életet teremteni, akkor ott jobban vagy másképp szerettetném magam vele (ha lehetek még egy icipicit újra gyermek), és a mostban ennek következményeként pedig én őt – talán elkötelezettebben, sérülések nélkül szerethetném.

Coachingon, amire járnak hozzám az emberek, gyakran merül fel hasonló kérdés. Kerülnek olykor önkonfliktusba anyák, a saját gyermekkoruk miatt. S hogy mit örökítünk gyermekeinknek tovább? Vagy a fel nem dolgozott sérelmeket a múltból, vagy pedig a megértett, elfogadott régi mintákat, megváltoztatott szokásokat, és helyettük az új szeretetnyelveket?! Attól függ dolgozik-e magán önismeretben az anya.

Anyaseb

A szeretet azon dimenzióját is meg lehet élni, ami nem csak az anya szeretetképessége, hanem a gyermek szeretetszükségletének is a figyelembe vétele. Régimódi értékrend az, hogy a szülőnek nem kell alkalmazkodni. Már pedig minden gyermek számára más a jó, más a lágyság amit szeretne szüleitől megkapni. Nem vagyunk egyformák, és nem egyforma bennünk a szeretetélmény sem. Ezért nem csak a gyerekek feladata feldolgozni azt amit nem kaptak meg, és a helyére tenni azt az igazságtalanságot, hogy ami nem volt az már nem tud lenni. Ehelyett a szülőknek is érdemes tanulni magukat, hogy a jelenben viszont adni tudjunk egymásnak – akár még többet is, mint ami valaha lehetett volna. Olyat, és úgy, ami mindenkinek egyformán jó! Tudatosan. Ítéletek és elvárások nélkül!

Gyakorold a családod iránt érzett hálát! Olvasd el egy másik bejegyzésemben miért >> A hála és a család

Coachingon akár ilyen, és hasonló témákat is feldolgozhatunk. A coachingról itt olvashatsz többet >>

Csete Nia
  •   
  •