Engedd a múltat múlttá válni!

A múlt az elmét eszközül használva, megbetegít! Teljesen rá voltam görcsölve a régi időkben elszenvedett sérelmeimre, mert azok sosem lettek elismerve.

A cikk elejét itt olvashatod…

Szomorú kislány
Fotó forrás: safehousealliance.org

Sok év önfejlesztő munkája kellett ahhoz, hogy úgy dolgozzam fel a velem történt eseményeket, hogy a családom nem volt kíváncsi rá, mi zajlott bennem. Nem segítettek. Életem nehéz szakaszaiban nem voltak mellettem. Mindenki a maga bajával volt elfoglalva, ezért egyedül kellett végig mennem a szenvedés minden útvesztőjén. Nehéz volt. Keserves. Ami egy picit szomorú, hogy sokkal több évbe került feldolgozni így, mintha kíváncsiak lettek volna arra az emberi lényre, aki közöttük sérült ekkorát. Rámentek a szép, és fiatal éveim arra, hogy magányos voltam közöttük, és idegen. Persze már túl vagyok rajta, de ha tehetném azt üzenném a világ minden családjának, hogy segítsétek azokat, akik áldozatai lettek köztetek valaminek. Ne szégyelljetek beszélni a múltról, mert minden megbocsátható, ha az nincs tabuként kezelve, és a szőnyeg alá besöpörve. Türelemmel, együttérzéssel, elfogadással és szeretettel tudnak a sebzett gyermeklelkű felnőttek is gyógyulni. Hogy ez mihamarabb történhessen, ahhoz kell a család megtartó ereje, e nélkül hosszú, és gyötrelmes az út, egyedül még fájóbb a múltat feldolgozni.

Szomorú nő
Fotó forrás: i.huffpost.com

Amikor Menisnek kimondtam ezeket a szavakat, még alapélményem volt, hogy a nőkre nem lehet számítani. Hiszen egyetlen nő sem volt a családomban, aki kiemelt volna abból, amiben élni kellett. Soha nem volt nő, aki igazán fogta volna a kezem. Aki letörölte volna a legmegrázóbb pillanatokban kiömlő könnyeim. Aki segített volna begyógyítani a sebeket, amiket a szüleim ejtettek a szívemen. Valamint apám galádságait látva, azt gondoltam, nőnek lenni nem biztonságos. Anyám kisírt szemeit látva pedig azt, hogy nem szabad a férfiakat igazán szeretni, hisz bánthatnak. Jobb távol tartani magam mindenkitől. Ma már, túl mindezen, megértettem miért féltem egykor a nőktől, és mi mindent vetítettem ki rájuk. Napjainkban az életemet annak szenteltem, hogy immáron valóban nőtársaim segítője legyek az ő útjukon. Életfeladatom segíteni azoknak a sorstársaknak, akik gyermekként csalódtak az édesanyjukban, és felnőttként sem tudják átkeretezni a múltbeli történéseket.

Amikor úgy akarjuk elfeledni a múltat, hogy megpróbálunk bosszút állni, a hallgatásunkkal megbüntetni másokat, felszámolni a rokoni kapcsolatokat, támadjuk anyánkat, apánkat, kitagadjuk őket vagy magunkat a családból, eltemetjük a múltat: rossz útra lépünk! Ezzel csak meghosszabbítjuk a szenvedést, még jobban odakapcsoljuk magunkat a családhoz, de úgy, hogy ott még nincsenek kibogozva a szálak. Így a kötelékek továbbra is fojtogató béklyók lesznek csupán. És a múlt, a gondolatok, az érzések, az emlékek úja meg újra megismétlik önmagukat. Mintegy végtelen történetként…

Ne tegyünk olyat, amivel megalázhatjuk, megbánthatjuk egymást, mert az emberi kapcsolatok és érzelmek ettől sokkal drágább kincsek. Talán valójában nem is számít más…

Ha ártasz, talán valaki más életének drámájává válhatsz!

Ne feküdj le haraggal, tanulj meg bocsánatot kérni, és megbocsátani. Vagy legalább elengedni. Mert a múlt fájdalma a testedbe vagy a másik sebzett ember testébe pecsételi magát. Ha későn eszmélünk: kitörölhetetlenül!

Köszönöm magamnak, hogy az életem során többféle komoly betegségből gyógyultam meg. Köszönöm Istennek, hogy túlélő lehetek. Köszönöm azoknak a barátaimnak, szeretteimnek, akik mellettem voltak, amikor küzdelemben voltam! És köszönöm a családom egyes tagjainak is, akik nem voltak ott, mert épp más dolguk volt. Mint mindig. Megtanítottak rá, hogy milyen ne legyek! Megbocsátok nektek újra meg újra! Mindennap! Mert élni akarok! Nehéz volt, sok év ment el rá. Majd megtanultam elengedni, és együtt élni azzal ami van. Ami jutott. Csak így gyógyulhattam meg. Mert van, amikor már csak úgy tudunk együtt lenni, hogy el kell engedjük egy darabig egymást, s a csendben és távolságban pedig hagyjuk a múltat múlttá válni…

Elmegy a nő
Fotó forrás: annetownsend.bookslive.co.za

 

Hála és áldás minden gyógyíthatatlannak tűnő betegségből meggyógyult sorstársnak. Az úton levőknek hitet, szeretetet és sok támogató társat kívánok! Azokért pedig, akiknek nem sikerült egy-egy gyertya égjen…

Neked pedig, kedves, szülői sebet őrző sorstáram, azt mondom: ne fojtsd el magadban a fájdalmat, dühöt, szomorúságot, mert nem éri meg. Csak magadat betegíted meg vele! Amíg a múlttal azonosítod magad, amíg sérelmeket őrzöl a lelkedben, amíg nem tudsz megbocsátani, nehéz lesz az életed. Ha te sem tudsz túllépni az édesanyádhoz fűződő történeteden, ajánlom a tréningemet, ahol segítek más aspektusból szemlélni azt, ami történt. Azért, hogy felfedezhesd magadban azt a nőt, aki e történet nélkül lehetsz! Engedd, hogy az életed könnyebb legyen! Hagyd magad mögött azt, aminek már lejárt az ideje.

Írd újra magad! – Ha fáj a történeted…

Csete Nia