Hadd legyek csendesen

Reggel, korán indult a spirituális programom. Meditáció, jóga, meditáció, jóga … de képtelen voltam megérkezni a jelenbe.

Ezért a valahanyadik jóga körön dühösen, püffögve vergődni kezdtem a szőnyegen. Van itt önfegyelem rendesen, babám – szóltam be magamnak, majd csüggedten elmentem A csodák tanítása könyvért, és újraolvastam a napi gyakorlatot. Nem ment. Nem tudtam vele azonosulni, úgy éreztem százfelé tépnek szét az érzelmeim, és a gondolataim folyamatosan a múltban cirkulálnak.

Feküdtem a földön, ömlöttek a könnyeim. Hagytam. Gyászmunkában vagyok, ez teljesen normális most – gondoltam. Kérlek, ne bántsd magad, csak fogadd el ezt most – szólalt meg az előbbi szemétkedő énem után az anyai. Kiadós zokogás után úgy döntöttem elég az önsajnálatból, ideje magammal valami hasznosat kezdeni.  Komótosan felöltöztem, és kisétáltam a főtérre. Leültem egy padra. Néztem az embereket, feltöltődtem az arcuk látványától, – Istenem dejó, hogy most egy kicsit újra szabadok vagyunk… Ez a gondolat újra visszadobott a múltba, és már éreztem is, hogy újra ömlenek a könnyeim.

Emlékszek, pár évvel ezelőtt, amikor Pesten éltem, véget ért egy kapcsolatom. Azzal a gondolattal ébredtem aznap, hogy semmim sincs, soha nem fogok tudni megérkezni valójában ebbe a rohadt életbe. Aztán feldobtam a labdát Istennek, és kértem, hogy mutassa meg, ha ez másképp van. Pár perccel később Zita hívott, hogy találkozzunk, mesélni szeretne az új Bőségteremtő programjáról, és kért, hogy segítsek neki a marketingben. Bőség; hát remek, – gondoltam, és elindultam az önsajnáltató, párkapcsolati szegénységtudatommal a belváros felé.

A Körútnál jártam, amikor megkérdeztem Istent, hogy na mi van már? – és abban a pillanatban neki mentem egy hajléktalan férfinak. 50 körüli volt, rám mosolygott, válaszul zavartan rávicsorogtam.

– Ilyen fogsorral ezt azért másképp is lehetne. Maga gyönyörű, miért szenved? – kérdezte.

Felnéztem az égre; – most ez komoooly? – kérdeztem színlelt pimaszsággal.

– Istennel beszélget? – kérdezte a férfi.

Átbámultam a túloldalra és megoldást kerestem hogyan sprinteljek.

– Miért nem szól hozzám? Szeretném hallani a hangját. Olyan szép arcot kapott a jó Istentől, miért szenved? Ha nekem ilyen arcom lenne, én mindig mosolyognék.

Ránéztem gorombán. Nevetni kezdett, és folytatta miközben átsétált velem a másik oldalra.

– Maga olyan gazdag. Nagyon szép a haja, az arca és a foga. Miért nem örül, hogy ilyen szép foggal haraphatja reggel a kenyeret? Vagy hogy a haja így fénylik, biztos szeretik a férfiak a haját.

– Micsoda bőségben vagyok. Jó elég! – csattantam fel. – Mi ez, maga talán Eckhart Tolle vagy Osho? És ez most valami vicc???? Különben is ne jőjjön már itt mellettem, menjen máshol.

– Aranyos a hangja. Ha nekem ilyen hangom lenne, inkább meditációt vezetnék, és nem mondanék ki ezzel a hanggal ennyi gorombaságot. Maga olyan gazdag, olyan sok mindent kapott. Használja a hangját valaki más hangjaként. Ha nekem ilyen hangom lenne, biztos énekelnék, vagy szavalnék. Szép dolgokat mondanék másoknak.

– Jól van, akkor itt van az egész testem, itt van a hajam tessék, a fogam, mind a magáé, vigye az arcomat és a hangomat is, nekem már ez mind nem kell.

Ekkor már együtt nevettünk. Hülyén éreztem magam ebben a hisztiben, úgy sejtettem hogy kb. a 16 éves énemmel vagyok jelen.

– Mint látja, nekem már nincs fogam, a hajam is hullik. A szakállamtól nem látszik az arcom. Látja? Még rám sem nézett rendesen, elnéz a fejem mellett. Nem csak goromba, hanem semmibe néz.

Elszégyelltem magam.

– Amúgy nem ilyen vagyok… – mondtam, majd biggyesztettem a számmal. 

– Bármilyen is, nem hálás. Valami pasi ügy?

– Pasi.

– Ne vegye olyan komolyan az életet. Halkítsa le az érzéseit, és főleg a gondolatait. Menjen ki az erdőbe, vagy a Népligetbe, és maradjon egy kicsit csendben. – adott útravalót, még egymás szemébe néztünk, láttam a szép lelkét felfényleni, majd átment a zebrán, és ott hagyott.

– Köszönöm! – kiáltottam utána. És sietve továbbálltam, hogy odaérjek a bőség meetingre.

Hajléktalan

Biztos megint hálátlan vagyok – gondolom magamban, újra a mában vagyok. Ülök a padon, törölgetem a könnyeim. Istenem, olyan szerencsétlen vagyok. És kövér. És falfehér. És szőke. Miért nem vagyok barna bőrű, és barna hajú? És idén 40 leszek. Már nem múlnak el a karikák a szemem körül. Már nem vagyok szép. Már nem vagyok értékes – szipogok. Nem jött össze, nekem kurvára nem jön össze ez az egész. Alkalmatlan vagyok a gyakorlati életre, nem tudok benne olyasmiket létrehozni, mint mások. Istenem, annyira szerencsétlen vagyok – gondolom, majd sértetten felnézek a férfira, aki épp ekkor mellém ül. Hajléktalan.

– Ezt hiheteeem? – nézek fel az égre. A férfi rám mosolyog. Vannak fogai. És haja is. Nem szól semmit, nézni kezdi a járókelőket.

– Éppen itt bőgök – mondom neki durcásan, és mérgesnek érzem magam, amiért belejött az intim szférámba.

Szó nélkül arrébb csúszik, a pad másik végéig, mintha hallaná a gondolataimat. Zavarban vagyok, nem tudok tovább sírni. Lassan megnyugszok, de fejben tovább ostromlom magamat. Megint vége egy kapcsolatnak, megint egyedül vagyok. Biztos velem van a gond. Képtelen vagyok megtalálni a lelki társamat. És már 39 vagyok, biztos, hogy késő. Nem, ne hazudj magadnak, 39,5 vagyok. Ez a vég. Már senki nem fog nőként rám nézni. És megint egyedül kell ezen átmennem. Utálom, annyira utálom az életemet. – sorjáznak az agyamban a rosszabbnál rosszabb átkok. A karjaimat dühösen összefonom magam előtt. Érzem, hogy megint 16 vagyok.

Bukott angyal

– Jaj nőjj már fel! – csúszik ki belőlem hangosan. Zavartan a férfira nézek, felhúzott szemöldökkel néz vissza rám. – Épp regresszálok, úgy tűnik a kamaszkorba csúszok vissza, minden szakításkor.  – mondom ki ezt is hangosan, és belülről röhögni kezdek magamon. Na gyerünk, analizáld még magad, meg bántsd magad, van még valami a tarsolyodba? Gyerünk, mondd, mit utálsz még magadban? – gúnyoskodok magammal. – Téged. Téged nagyon utállak! – mondom a bennem dumáló gonosz kis ördögnek hangosan, de érzem, hogy a fickó magára veszi, ezért magyarázkodni kezdek.

– Ez lehetne egy lelki gyakorlat is, tudja, terápiás, amikor kivetítjük a benti dolgokat, és verbalizáljuk. Ez nem olyan gáz, hogy néha hangosan beszélek magamhoz. Végül is mindenki csinálja, …… csak legfeljebb ők magukban…. 

Hmmmm, ez igen! Jól elmagyaráztad neki. – tekintek újra befelé, mint egy eszelős. Igen, kezdek meggyőződni róla, hogy nem csak önsajnálatba estem, hanem kezdek elég furán is viselkedni.

– Jó, befejeztem. – mondom a férfinak. Rám néz újra, szép lassan végig néz rajtam. 

– Hadd legyek itt csendesen… – mondja, és azt hiszem rosszul hallok. De hisz ez a reggeli Csodák tanítása gyakorlatom. Kikerekedett szemmel nézek rá, basszus ez a férfi tényleg Tolle, vagy legalábbis a magyar verziója.

Összesen ennyit szólt hozzám. Ezután az egóm önmagába hullt, és elfogytak belőlem a szavak. A gondolataim lepárló légnemű anyaggá váltak, és elillantak a főtér forgatagában. Transzcendálni kezdett az elmém. Hosszan ültünk ott csendben. Néha sóhajtottam egyet, éreztem, hogy oldódnak a szorongásaim. A férfi behunyta a szemét, én a világban pihentettem az enyémeket. Eltűnt az idő közöttünk, amikor újra ránéztem kontemplálni kezdtem a napi gyakorlatomon, és másmilyen könnyek folytak végig az arcomon.

“Hadd legyek csendesen, hogy meghallhassam az igazságot.” – mondogattam a gyakorlatot. 

Majd már csak gondoltam ezt a mondogatás helyett, és csendben, lassan átölelt közben az Isten. Az én kegyes, megbocsátó Istenem. Atyám, aki sosem haragszik meg az impulzív érzéseimért. Aki megérti a háborgó lelkemet. Megbocsátja az önvádjaimat, és meggyógyítja a szívemet. Atyám, aki enyhülést hoz a földi család hiányáért, és megmutatja a fájdalmaim közepette, hogy hová tartozom. Átölelt Isten, és a csendben visszavezette a lelkemet a szeretet végtelen ösvényére. Ráléptem, és hagytam, hogy átitassa az út az új gondolataimat.

Összekulcsoltam a kezeimet. Meglepetésemre a férfi ugyanezt tette. Szeretettel nézett rám. Ezért hangosan mondtam ki az imát.

– Drága Szentlélek, ma már csak te szólj általam. És segíts, hogy amikor nincs mondandód, e csendben otthon legyek. Add meg nekem, hogy ne fogadjam el ma az egóm gonosz ajándékait, melyekkel semmi olyat nem adhat nekem, amire szükségem volna. Csendesítsd el a fájdalomban dagonyázó gondolataim büntetéseit, és mutasd meg számomra, a békéhez vezető utat. Segíts nekem, hogy meghalljam Atyám valódi üzenetét, és áldást adhassak a világnak, amikor általa szólok. Segíts, hogy jobban szeressem magam, és ne gondoljak magamról ilyen rosszakat. Mutasd meg mit jelent adni, engedd, hogy odaadhassam, amit Isten szavain keresztül végül magam is kaphatok. Add át nekem, hogy odaadhassam, s hogy Atyám szentsége ez által örökre velem maradhasson. Áldás

– Áldás. – mondta végül a férfi is, és a távolba meredt.

Ültünk még egy ideig, majd szedelőzködni kezdett.

– Nagyon szép a haja. És a szeme. Pont olyan, mint az apámé volt. Szép a bőre is. És a csendje. Békés, és biztonságos volt a csend amit közvetített. Köszönöm, hogy épp ide ült le. – mondtam neki búcsúzóul.

– Ne vegye olyan komolyan az életet. Halkítsa le az érzéseit, és főleg a gondolatait. Menjen ki mindennap egy kicsit a Nagyerdőre, és maradjon egy kicsit csendben. – mondta.

Hangosan nevetni kezdtem. Egy kisebb nevetőgörcsöt kaptam, ahogy elhatoltak az agyamba a megismétlődő mondatok. Ugyanekkor a galambok felrepültek a főtéren. Szitálni kezdett az eső. “Ami valós, azt semmi nem fenyegetheti. Ami valótlan, az nem létezik. Ebben rejlik Isten békéje.” Az élet zajlik. Van. És csodálatos, ha amit látunk… semmit sem jelent.

Csete Nia – Inspiráló történetek

Szeretnél még többet megtudni az írásaimon keresztül a csodálatos dolgokról? Klikkelj ide: A Csodák tanítása.

Ha kedved lenne, a Csodakurzusunkhoz bármikor tudsz csatlakozni. 

Szeretnél még többet olvasni inspiráló témában? Iratkozz fel a Blogra és értesítést küldök neked ha újabb írásom kerül fel az oldalra. 

Iratkozz fel a Blogra!


Ebben a bejegyzésben használt képek a Pinterest oldalról származnak.

  •   
  •