Az utcánkban az egyik ház előtt a betonba van öntve Isten szeme? Legalábbis egy török nazar igen.
Egyes ókori társadalmakban hittek a nazar erejében, mint például Egyiptomban, Tunéziában, Törökországban, Babilonban és a Sumér Birodalomban. A régi időkben azt gondolták, hogy a rossz akaratú emberben lakozó gonoszság a szemükön keresztül megrontja a velük szemben álló lelket, és ha az naiv akkor rossz cselekedetre sarkallhatja. Ezért előszeretettel hordanak ma is ilyen ékszereket, kitűzőket, vagy díszítik a házukat kint s bent ilyen kövekkel. A nazar avagy Allah szeme egy török amulett, ami magához vonzza a rontó tekintetet és így megvédi gazdáját a szemmel veréstől.
Decemberben az egyik kora estén azelőtt a ház előtt jártam ahol betonba öntöttek egy ilyen amulettet, amikor megállított egy idős néni, és a kezemben lévő plüssállatról kezdett érdeklődni.
Az utcánkban lévő szemek
Amikor a szemembe nézett különös dolgot tapasztaltam, olyasmit amit eddig csak netes képeken láttam, azt a tekintetet, mint ami azoknak van, akiket gyíkembernek nevezünk. Hihetetlenül szuggesztív volt, a szembogara elkeskenyedett, az arca lárvaszerűen sápadtnak tűnt. Fázni kezdtem, egy fuvallattal átjárt a rettegés.
Elkezdtem a szeretetről kérdezni…
Ő ettől hátrébb lépett, a mosolya még torzabb lett, mint addig volt. Az unokájáról kezdett mesélni, akiket ördögfiókának nevezett, meg a lakásának az ürességéről, amiben élt. Majd a férje tragikus haláláról.
Istenről kérdeztem és a hitéről, ekkor a szeme még kísértetiesebb lett, és a hangja pár oktávval feljebb csúszott. A csalódásairól beszélt, és hogy miért tépte ki Istent a szívéből. Ekkor eszembe jutott, hogy mielőtt megszólított megnéztem a földön a nazarokat. Háttal álltam nekik, megfordultam, lenéztem, arrébb léptem és megmutattam a néninek. Mesélni kezdtem neki az amulettek eredetéről. Ő ettől károgó hangon nevetni kezdett, majd köhögőgörcsöt kapott. Furcsa pára gomolygott ki a szájából, ami után jobban lett.
Könnyes lett a szeme, kifújta az orrát, szín költözött az arcába. Valódibb lett a mosolya. Azt mondta nem tudja mi történt vele, és miért szólított meg. Zavartnak tűnt. Bocsánatokat suttogott, és azt, hogy valami zajlott benne, valami ami nem jó. Mondtam neki, hogy nem haragszok, s hogy átsegítsem rajta kértem ne menjen tovább bűntudattal.
Lassan a tekintete is újra emberi lett!
Közben megkérdeztem tőle, hogy mormolt-e átkot miközben megszólított. Azt mondta nem, de nem sokkal előtte a boltból kijövet egy tőle is idősebb nő kárált, szitkozódott és a szemébe nézve valamilyen rítust végzett a kezével. Ekkor felsóhajtott, azt kérdezte tőlem, hogy miért vált ennek részévé? Majd önmaga válaszolta meg, miközben bámulni kezdte a szemeket a betonban.
– Az emberi életünk törékeny. Sok mindenre felhasználhatnak minket mások. Ha nem vagyunk kapcsolatban magunkkal, mert rohanunk, akkor valaki más veheti fel a kapcsolatot a lelkünkkel. Azt hiszem, ma este újra fogok imádkozni. És kicsit jobban figyelek ezután magamra… – nyugtázta a történteket.
A szeme tiszta volt, amikor elbúcsúztunk
Én viszont még hosszasan sóhajtoztam a sétám további felén. Próbáltam megérezni, hogy abból, amit átadott van-e bennem valami. És volt. Így hát nem sokkal később megálltam a templom ajtóban, bizonytalan voltam. Még sosem csináltam ilyet. De lenyomtam a kilincset. Tétován a szenteltvízbe mártottam az ujjaimat, próbáltam felidézni mamát mert vele jártam párszor templomban, hogy mit is tanított…
Amikor az ujjaimon megéreztem a furcsa érzetű és illatú vizet, vacogni kezdtem. Úgy éreztem valami átjárja a csontjaimat. Megálltam a falnál, érzékelni kezdtem a teret. Eszembe jutott az egyik mantra a Csodák tanításából, ettől lassan átmelegedett a testem. Úgy éreztem valami múlik, valami a végéhez ér. Először mérhetetlen szomorúság töltött el, azt hittem megszakad a szívem. Mély sóhajok törtek fel belőlem, kapcsolódott a lelkem azzal az energiával, ami épp távozóban volt belőlem, s aminek egy nagyobb része a Földünket is körbeölelő, napjainkban érzékelhető sötét vetület.
Merre jár az Úr, ezekben az időkben? – kérdeztem magamtól. Majd felnéztem az egyik falra, és az volt kiírva rá: Közöttetek járok!
Potyogni kezdtek a könnyeim, a lelkem felszabadult. A szomorúságot ott hagytam a templomban, de még hetekig elkísért az elmúlás igézete.
Valami változik a világunkban, az idő átlényegül. A sötét energiák olykor utánunk leselkednek, és próbálják elragadni a tiszta lelkeket, hiszen bizonyos szempontból végidők járnak… Ami persze egyben egy új kezdet is! A régiben sebeznek, traumatizálnak, és próbálnak megfosztani minket mindattól, ami közös bennük. Ilyen az együttérzés, a szeretetteliség, az emberségesség.
Az újban gyógyulunk. Merünk megállni egymásnak, és szóba elegyedni. Merünk közel menni, és átsegíteni egymást akár azon is, amikor egyikünket épp valami mérgezi. Az újban felismerjük a kígyó mérgét, és lebontjuk. Szeretetté. Együttérző, egymást is megtartó erővé.
De ehhez kapcsolódnunk kell!
Nem sétálhatunk el mindentől, ami félelmetes. Csak afölött lehet hatalmunk, amit megismerünk. Egymás nélkül nem jutunk át ezen a létkorszakon. Egymás nélkül kiolt minket a gonosz!
Csak együtt létezünk!
S mikor egymásra ébredünk, egymás szemében lángol fel újra a Szent Tűz! Az, ami összeköt minket, és tovább visz az úton! A gyíkemberek torzult, halott lelkek. A kígyó mérge babona, s ha fel is tódul a szembogárban … a szeretet az oltóanyag! A legtisztább esszencia, ami kitisztítja a tekintetünket. S mikor túl a káprázaton valóban egymásra ébredünk, Fényünk melegében minden lélek hazatér.
