Az utcánkban az egyik ház előtt a betonba van öntve Isten szeme? Legalábbis egy török nazar igen.
Egyes ókori társadalmakban hittek a nazar erejében, mint például Egyiptomban, Tunéziában, Törökországban, Babilonban és a Sumér Birodalomban. A régi időkben azt gondolták, hogy a rossz akaratú emberben lakozó gonoszság a szemükön keresztül megrontja a velük szemben álló lelket, és ha az naiv akkor rossz cselekedetre sarkallhatja. Ezért előszeretettel hordanak ma is ilyen ékszereket, kitűzőket, vagy díszítik a házukat kint s bent ilyen kövekkel. A nazar avagy Allah szeme egy török amulett, ami magához vonzza a rontó tekintetet és így megvédi gazdáját a szemmel veréstől.
- Az utcánkban lévő szemek
Decemberben az egyik kora estén azelőtt a ház előtt jártam ahol betonba öntöttek egy ilyen amulettet, amikor megállított egy idős néni, és a kezemben lévő plüssállatról kezdett érdeklődni. Amikor a szemembe nézett különös dolgot tapasztaltam, olyasmit amit eddig csak netes képeken láttam, azt a tekintetet, mint ami azoknak van, akiket gyíkembernek nevezünk. Hihetetlenül szuggesztív volt, a szembogara elkeskenyedett, az arca lárvaszerűen sápadtnak tűnt. Fázni kezdtem, egy fuvallattal átjárt a rettegés.
Elkezdtem a szeretetről kérdezni…
Ő ettől hátrébb lépett, a mosolya még torzabb lett, mint addig volt. Az unokájáról kezdett mesélni, akiket ördögfiókának nevezett, meg a lakásának az ürességéről, amiben élt. Majd a férje tragikus haláláról.
Istenről kérdeztem és a hitéről, ekkor a szeme még kísértetiesebb lett, és a hangja pár oktávval feljebb csúszott. A csalódásairól beszélt, és hogy miért tépte ki Istent a szívéből. Ekkor eszembe jutott, hogy mielőtt megszólított megnéztem a földön a nazarokat. Háttal álltam nekik, megfordultam, lenéztem, arrébb léptem és megmutattam a néninek. Mesélni kezdtem neki az amulettek eredetéről. Ő ettől károgó hangon nevetni kezdett, majd köhögőgörcsöt kapott. Furcsa pára gomolygott ki a szájából, ami után jobban lett.
Könnyes lett a szeme, kifújta az orrát, szín költözött az arcába. Valódibb lett a mosolya. Azt mondta nem tudja mi történt vele, és miért szólított meg. Zavartnak tűnt. Bocsánatokat suttogott, és azt, hogy valami zajlott benne, valami ami nem jó. Mondtam neki, hogy nem haragszok, s hogy átsegítsem rajta kértem ne menjen tovább bűntudattal.
Lassan a tekintete is újra emberi lett!
Közben megkérdeztem tőle, hogy mormolt-e átkot miközben megszólított. Azt mondta nem, de nem sokkal előtte a boltból kijövet egy tőle is idősebb nő kárált, szitkozódott és a szemébe nézve valamilyen rítust végzett a kezével. Ekkor felsóhajtott, azt kérdezte tőlem, hogy miért vált ennek részévé? Majd önmaga válaszolta meg, miközben bámulni kezdte a szemeket a betonban.
– Az emberi életünk törékeny. Sok mindenre felhasználhatnak minket mások. Ha nem vagyunk kapcsolatban magunkkal, mert rohanunk, akkor valaki más veheti fel a kapcsolatot a lelkünkkel. Azt hiszem, ma este újra fogok imádkozni. És kicsit jobban figyelek ezután magamra… – nyugtázta a történteket.
A szeme tiszta volt, amikor elbúcsúztunk
Én viszont még hosszasan sóhajtoztam a sétám további felén. Próbáltam megérezni, hogy abból, amit átadott van-e bennem valami. És volt. Így hát nem sokkal később megálltam a templom ajtóban, bizonytalan voltam. Még sosem csináltam ilyet. De lenyomtam a kilincset. Tétován a szenteltvízbe mártottam az ujjaimat, próbáltam felidézni mamát mert vele jártam párszor templomban, hogy mit is tanított…
Amikor az ujjaimon megéreztem a furcsa érzetű és illatú vizet, vacogni kezdtem. Úgy éreztem valami átjárja a csontjaimat. Megálltam a falnál, érzékelni kezdtem a teret. Eszembe jutott az egyik mantra a Csodák tanításából, ettől lassan átmelegedett a testem. Úgy éreztem valami múlik, valami a végéhez ér. Először mérhetetlen szomorúság töltött el, azt hittem megszakad a szívem. Mély sóhajok törtek fel belőlem, kapcsolódott a lelkem azzal az energiával, ami épp távozóban volt belőlem, s aminek egy nagyobb része a Földünket is körbeölelő, napjainkban érzékelhető sötét vetület.
Merre jár az Úr, ezekben az időkben? – kérdeztem magamtól. Majd felnéztem az egyik falra, és az volt kiírva rá: Közöttetek járok!
Potyogni kezdtek a könnyeim, a lelkem felszabadult. A szomorúságot ott hagytam a templomban, de még hetekig elkísért az elmúlás igézete.
Valami változik a világunkban, az idő átlényegül. A sötét energiák olykor utánunk leselkednek, és próbálják elragadni a tiszta lelkeket, hiszen bizonyos szempontból végidők járnak… Ami persze egyben egy új kezdet is! A régiben sebeznek, traumatizálnak, és próbálnak megfosztani minket mindattól, ami közös bennük. Ilyen az együttérzés, a szeretetteliség, az emberségesség.
Az újban gyógyulunk. Merünk megállni egymásnak, és szóba elegyedni. Merünk közel menni, és átsegíteni egymást akár azon is, amikor egyikünket épp valami mérgezi. Az újban felismerjük a kígyó mérgét, és lebontjuk. Szeretetté. Együttérző, egymást is megtartó erővé.
- Isten vigyáz ránk!
De ehhez kapcsolódnunk kell!
Nem sétálhatunk el mindentől, ami félelmetes. Csak afölött lehet hatalmunk, amit megismerünk. Egymás nélkül nem jutunk át ezen a létkorszakon. Egymás nélkül kiolt minket a gonosz!
Csak együtt létezünk!
S mikor egymásra ébredünk, egymás szemében lángol fel újra a Szent Tűz! Az, ami összeköt minket, és tovább visz az úton! A gyíkemberek torzult, halott lelkek. A kígyó mérge babona, s ha fel is tódul a szembogárban … a szeretet az oltóanyag! A legtisztább esszencia, ami kitisztítja a tekintetünket. S mikor túl a káprázaton valóban egymásra ébredünk, Fényünk melegében minden lélek hazatér.
Hiszem!