Testünkben a lelkünket hordozzuk, lelkünk mélyén magunkat őrizzük. A meséink egymást szövik, lényeink bennünket toldoznak-foltoznak.
Időtlenül úszunk át az idő létsíkjain, általunk hömpölyög az élet. Minden most kezdődik, de semmi soha nem ér véget. Varázslat rejlik a lélek legmélyén, ami egyszer mindenkiben feltárul. Szeretet kering az első sorban, kullog a magány leghátul. Ne cseréld fel a sorrendet, s a belső képeket. Mert így átélheted, hogy az élet jó, a lélek benned lépeget. Felizzik a mélyben a pokoli dráma, s megrekedt kétely. Ne süllyedj tovább az elátkozott meredéllyel. Mert van, hogy a világ szüntelen ellenünk diktál, a közöny meg hódít. Ilyenkor tudunk arra fordulni, amerre a Sorsunk szólít. Akkor higgy amikor a legsűrűbbek az éjjelek, s az árnyak. Lélekvesztők rejtekén, mindig fényes angyalok szállnak. Hisz ott is van erő, ahol kietlen, és hideg az élet. Mindent megad a Teremtő, hogy átfordítsuk a sötétséget.
Kéz a kézben jár ezen a világon fekete és fehér. Mégis ezer színt hordoz az Egyetlen megtartó tenyér. Amiben ott ülünk mind, bármit is mutat a képlet. Szeretet szárnyán repülünk, míg nem találkozunk mind, addig lesz végzet. Felismerjük, hogy egymást álmodjuk, s ezért fontos, hogy mit tehetek érted. Talán te is rájöttél már, egyetlen ember is elég, akiben minden ember felébred.
Szeretnél még ilyesmit olvasni? Az Entrópia hasonló gondolatokat rejt. Ha tetszett, oszd meg másokkal is, talán nekik is adhat valamit…