Épp csak megúsztattam a szememet a Balaton kékjén, amikor a férfi megállt előttem. Rám nevetett.
60 körül lehetett, kedves tekintete volt, barna színű svájcisapkát viselt. Derűsen megvakarta a borostát az arcán, és újra felém nevetett.
– Elém állt. – mondtam neki és intettem, hogy álljon ki a képből.
Erre boldogan integetni kezdett mint egy kisfiú, és mondott valamit németül.
Mutogatni kezdte a kabátját, amit elégedetten simogatott.
– Szép kabát, új? – kérdeztem.
Mire közelebb jött, s felém tartotta, hogy fogjam meg.
– Jó az anyaga, gondolom német.
Büszkén bólogatott, majd újra nevetni kezdett. Németül kérdezett valamit, amire bólintottam és ő leült mellém a padra. Szinte egyszerre sóhajtottunk fel, ahogy végig vizslattuk a horizontot. Kisimult a nihili képben a világ. Pár perccel később mondott valami nyelvtörőset, amire mesélni kezdtem a munkámról. Hol bólogatott, hol elképedt, hol lájkot mutatott a hüvelykujjával.
– És maga mivel foglalkozik? – kérdeztem vissza illedelmesen, ha már ilyen interaktívan meghallgatott.
Beszélni kezdett, és én azt képzeltem ő egy mérnök, aki fenntarthatósági projektekre áldozta az életét, és hisz egy jobb, új világban. Így én is elismerően bólintottam, s amikor felragyogott az arca én is lájkoltam őt. Úgy tűnt szinkronban vagyunk, és teljesen lényegtelen, hogy merre halad a beszélgetés. Kis idő múlva felállt, mosolyogva otthagyott. Valamennyi idővel később visszajött, virágokat, terméseket hozott és fakérget, amiről hosszas kiselőadást tartott.
A nap erősödni kezdett, keresnem kellett egy árnyékos padot, búcsúzkodni kezdtem, s ekkor megérkezett a felesége.
Megdorgálta kissé a férfit, majd felém fordult és kezet nyújtott.
– Mária vagyok.
– Én Nikoletta. Üdvözlöm.
Magyarul szólt hozzám, és megköszönte, hogy szóval tartottam a férjét, így nem kellett bejárnia érte fél Füredet.
– Miért nem hívta fel, ha elvesztette? – kérdeztem.
– Nem mondta?
– Nem tudom. Nem beszélek németül.
A kedves arcú, ősz hajú nő zavarba jött.
– De hát beszélgettek.
– Igen. De valószínűleg csak lélekben. Nem szólalt meg magyarul, én pedig nem beszélek németül, de elképzeltem miről diskurálunk…
A nő elérzékenyült. Megcsókolta a férfi arcát és meleg tekintettel megigazította a kabátját.
– Nem tudom levenni róla a dzsekit, sem a pulóvert, nemrég kapta a nagyobbik lányunktól, és most ez lesz a favorit, amíg meg nem unja. – mosolygott elnézően. – Albertnek volt már több szélütése. Nem mindenben működik együtt, valahol máshol jár az elméje. Egyébként is nehéz lett volna beszélgetnie vele, gyakran összefüggéstelenül monologizál.
– Pont mint manapság az emberek többsége… – feleltem pikírten, hogy elvegyem a tragédiájuk élét.
A nő hálás tekintettel mosolygott.
– Beszaladtam a mosdóba, azt hittem figyelnek rá a pincérek, de kisurrant. Otthagyta a telefont az asztalon. Már 20 perce kerestem. Ilyenkor szinte eszemet vesztem, hogy mi történhet vele.
Közben a férfi rám nézett, beszélni kezdett valamiről, megveregette a vállam és utána a felesége felé fordult. Megmutatta a fakérget és a virágokat neki adta.
– Albert erdészmérnök volt. Fenntarthatósági nemzetközi projekteken dolgozott a kollégáival. Idealista. Csak a növények szeretete maradt meg mára ebből.
Nevettem.
– Valahogy így képzeltem őt. Elnézést, de ez kicsit mulatságos.
– Ha jól boldogul a lelki síkon, nem csoda, hogy közös nyelv nélkül is jól értették egymást. – felelt kedvesen, majd azt mondta: – várjon. Albert azt kérdezi, hogy Ön amikor dolgozik másokat hallgat?
Újra nevettem.
– Igen. Coach vagyok.
A férfi bólogatott, és megismételte… coach.
– Örülök, hogy megismerhettem. Albert már régen nem reflektált a világra. Valamit megmozgatott benne.
– Talán elvihetné művészeti vagy valamilyen alternatív rehabilitációs központba. A lélek nyelve nem az intellektus. Lehet, hogy fejleszthető lenne más eszközökkel az agyi idegpálya, mint a klasszikus orvosi módozatok, de kiegészítve azokat. Sosem lehet tudni…
– Elgondolkodtató. Köszönöm az ötletet.
– Nincs mit. Az agy rendelkezik neuroplaszticitással, olvasson utána. Komoly szinten vannak a kutatások és az alternatív terápiák is ebben a témában. Ön hol született? – kérdeztem búcsú gesztusként.
– Miskolcon.
– Én is.
Összekacsintottunk.
– Milyen kicsi a világ. Most elköszönök, mert keresnem kell egy árnyékos helyet.
– Mis-koooc – próbálta Albert elismételni, és a feleségére ragyogott.
– Hát emlékszel? – suttogta Mária majd mondott valamit még németül. – Ott ismerkedtünk meg. Albert Lillafüreden volt egy konferencián…
– Romantikus. És meglepő, hogy így összefutottunk. – kezet nyújtottam mindkettejüknek.
– Tudja, hogy nincsenek véletlenek. – mondta Mária.
– Coach. Mis-koooc. Neurogenezis… – szótagolt Albert. Majd németül beszélt tovább.
Elindultam, de valami visszafordított. Mária szeme könnyes volt. Felém fordult.
– Új rehabilitáció. Meg fogok gyógyulni … Ezt mondta az imént Albert. – fordította le a felesége. – Elképesztő. És a beszéde most teljesen orientált…
Ha szereted az írásaimat, iratkozz fel a Blogra és küldök egy értesítést, ha írtam valami újat.
Olvass még több kedves történetet, ha ez tetszett.
Fotó: Freepick