Száz lámpás gyúlt a mélykék alkony lágy ölén,
cirmos cica körme koppant az út macskakövén.
Koldus görbe botja zörgetett a pék kék ablakán,
arcán a szőrzet rőt, alakja rút volt, kiléte talány.
Lovas kocsi gördült át az éj szürke leple alatt,
az alvó kisvárosban kint bizony senki sem maradt.
Kopott muzsikaszó somfordált haza a házak között,
mindenki érezte amikor az alkony éjnek öltözött.
Az öreg szabó fáradtan fordult meg az ágyban,
rozsdás szélkakas nyikorgott a háztetőn álmában.
Leült a sötét búsan, egyedül, a réz színű háztetőre,
de hamar ott termett a csinos, göndör, csalfa szeretője.
Ringó csípőjével kecsesen az éj felé biccentett, s táncolt,
szoknyája csillagpor volt, a blúza megidézte a mámort.
Hajnal felé… harisnyáján még kacéran megcsillant a hold,
a többi pedig talán csak városi mendemonda volt…
Olvass még több verset tőlem az Összecsengőben.
Vagy színes, lélekemelő történeteket
a Spiritusz menüpont alatt.