Mamánál falun, az a néhány tiszta s igaz pillanat volt minden, ami a jóból jutott.
Hozzá menekültünk, amikor nem volt más kiút, mennydörgő apám veszedelmes időszakaiban. Talán sosem köszöntünk meg neki, hogy volt hova menni. Hogy volt egy hely, ahol nem a szerencsétlen áldozatok voltunk. Meg lehetett pihenni a keserű sorsból, és kapcsolódni valami lényegileg mással.
Mama rideg, egyszerű parasztasszony volt, mégis mélyen megértette miből jövünk, és hogy a lelkileg meggyötört unokáinak néha második otthon kell. Valahogy tudta, hogy mindennek ideje van. És jól forgatta az idő kerekét. A háza egy igazi falusi szentély volt, fehér vakolattal, régies hidegszobával, ócska dunyhával, a kertben farakással, ásott kúttal és hátul latrinával.
A vidéki élet beivódott a bőröm alá
Emlékszek egy késő nyári délutánra. Ráncos szoknyája alól tétován előhúzott textilzsebkendővel itatta fel a könnyeim, és ahogy soha – aznap sem szólt rám, hogy ne sírj. Pontosan értette, hogy a könnyeknek a lélekkel dolga van. Leült egy fa székre az öreg, halvány almazöld hokedli mellé amin kuporogtam. Az arcomba tolta a régi, elnyűtt zsebkendőt, és néha meglapogatta a vállam.
– Jól van. Jól van az! – mondta. S kibámult a konyhából az udvarra.
Szeretettel tudott teret tartani, s buta tanácsok nélkül csak ülni. Együttérzőn biztosítva arról, hogy érti a zokogást. Aztán mikor a hüppögés jócskán alábbhagyott, kiszedte a tenyeremből a ragadós anyagot, és löködni kezdett.
– No. Eredj. Eridj ki a tornácig. Ne menj messzebb, hogy lássalak. Ülj meg ott oldalt… – mutatta. S amikor a napfény percek múlva átmelegítette a lelkemet, mama egy bottal állt meg fölöttem. – Rajzold meg! – mondta ellentmondást nem tűrő, reszelős hangon és a kezembe nyomta a botot.
Így hát, megültem oldalt a napsütötte tornácon, és hagytam hogy bölcs, vaskalapos nagyanyám segítsen gyógyulni. Előbb csak krikszkrakszokat rajzoltam a porba a bottal, majd házat, szobát, embereket. Falakat. Ágyat. Ajtócsapkodást. Félelmet. Éjjeleket. Fáradt reggeleket. Szörnyeket az ágy alatt. Majd kerítést, és mama kertjéből virágokat.
Mama egy igazi gyógyító volt a maga módján
Amikor látta, hogy már katicát, napot, kertet rajzolok, a kezembe nyomott egy kis kelt tésztát.
– Egyed. Nem soká ebéd is lesz. Most állj fel. Eredj. Menj, nézd meg Jolánka néni hazajött-e már. Csengess be, ha kijön mondd meg, hogy csak érdeklődnél volt-e friss vaj a közértbe. Aztán gyere vissza, mondd el volt-e. Eridj. A kaput rendesen húzd be magad után.
Behúztam. Egy ideig még kukucskáltam vissza az egyik résen. Fájt a lelkem, de kicsit jobb volt. Betömtem a nyers, lisztes tésztát a számba és a tekintettemmel kapaszkodtam mama szemébe. Állt a tornác mellett, kezében a botot apró darabokra törte. Ő is nézett.
– Szaladj! – Szeretettel, de siettetve intett felém, amikor már túl sok volt neki az intimitás.
Mire futni kezdtem. Futni a faluvége felé, el Jolánka néni háza mellett, fel a gátra. Futottam végig a gát legtetején, néztem balról a hömpölygő Sajót, jobbról az addigra már kertben ácsorgó nagyanyámat. Ugrálni kezdtem, nevetni. Integettem neki. Rám legyintett. És tudtam, hogy ezt akarta. Mindig pontosan tudta, hogy bízza a természetre a gyógyítást, s hogy hogy adjon semmitmondó feladatokat, amikkel kibillenthet a melankóliából.
Mama és én sosem álltunk mély kapcsolatban a szavak szintjén. De érezte a sajgó lelkemet, és Istenhez fordult amikor bajban voltam. Rábízott, és ezzel átvészeltem valahogy a gyermekkoromat. Pontosan tudta, hogy az elme szomorú emlékeket őriz, ha a sok felgyűlt keserű érzés nem kap szabad tapasztalást. S azt is ösztönösen megérezte, hogy ha a lelkem nem tud kapcsolódni a mindennapi rút élet mögötti varázslattal, akkor hosszan haldokolni fogok az otthoni események emlékeiben. Ezért rendkívül sokat tett értem amikor szavak helyett, Istenre és a lelkem kapcsolatára helyezte a gyógyulásom fókuszát.
Jól tudta, hogy a természet az egyik legbölcsebb terápia!
S, hogy amikor balhés időszakot élünk meg apu mellett, akkor a szobában ültetni engem maga a pokol. Mindig megengedte, hogy átéljem a történések fájdalmát, hogy aztán beleoldjam az érzéseimet valamilyen alkotásba, és végül tudatosan feladatokat adott a kertben, az utcában vagy a faluban, amikkel továbbléphettem. Bölcs asszony volt, még így is, hogy nagyon keveset beszélt velem.
Ő volt a mi menedékünk. Emlékszek rá. Te mire emlékszel a nagymamádból? Miért vagy neki a leghálásabb?
Szeretnél még többet olvasni inspiráló témákban? Csatlakozz a Facebook csoportomhoz, ahol izgalmas érdekességek várnak rád.
Nem szeretnél lemaradni a további bejegyzésekről? Iratkozz fel jobb oldalt (mobilon a bejegyzés alatt), és értesítést küldök neked ha újabb írásom kerül fel az oldalra.
Fotó: Peder Mørk Mønsted