Rólam

38 éves vagyok, Miskolcon születtem, Debrecenben élek. Mindig érdekelt a pszichológia, az emberi lényünkben rejlő spiritualitás, és a tanulás – fejlődés közben zajló lelki folyamatok.

Régóta foglalkoztat a motiváció kutatásán belül, hogy megtudhassam egyes embereket mi késztet a tanulásra felnőtt korban, míg másokat mi nem. Ugyanígy érdekel, hogy milyen tanulási típusok vannak, és hogyan lehet segíteni a különböző módon tanulókat. Tudom, hogy az egyén, felnőtt korában is formálható, és önművelésre képes marad az élete során végig! Hiszem, hogy akkor mondhatja magát valaki sikeresnek a magán és szakmai életútja folyamán, ha személyiségének vonásaiban, jellemében, magatartásában, meggyőződéseiben is permanensen tud fejlődni, differenciálódni, és nemesedni. Önmagáért és másokért lelkesedni, felelősséget vállalni és tenni képes – azért, hogy aktív és hasznos tagja legyen a társadalomnak. Ehhez, többek között az önismereti munkán, és a világunk mélyebb megismerésén át vezet az út. Ezekért a gondolatokért léptem a segítő pályára 10 évvel ezelőtt.

Életutam

Daganatos, leukémiás gyermekosztályon indult a munkásságom, ápolónőként 17 évvel ezelőtt. Nővérként pszichológusnak készültem, szenvedélyesen szerettem az ápoláslélektant, és a személyiségfejlődéssel kapcsolatos tantárgyakat. A munkában is jobban érdekelt a gyerekek és szüleik lelkivilága, mint a citosztatikumok összetétele, vagy az ápolási teendők. A 12 órás műszak után ott ültem az anyákkal a gyermekágyak szélén, kerestem velük a ‘miértekre és hogyanokra’ a válaszokat, az okokat, összefüggéseket, és lehetséges lelki kiutakat a betegségekből. Vigasztaltam, támogattam őket. Végig kísértem a gyerekeket utolsó útjukon, és hagytam, hogy belém kapaszkodjanak a veszteségben szenvedő szülők. Erős voltam. Nem rémisztett a kórtan, a biológia, a fiziológia, a betegségek, a lelki mélységek, sem a halál.

02Emellett az évek során, figyelemmel kísértem a kolléganőim nehézségeit. Láttam, milyen embert próbáló feladat egy-egy haldokló kis beteg mellől hazamenni a saját gyermekeikhez. Sokat tűnődtem azon, hogyan bizakodik az élettel kapcsolatban egy 20 éve onkológián dolgozó nővér, aki sok gyermek haldoklását kísérte már végig? Foglalkoztatott, hogy egyáltalán ők, ennyi itt töltött év után, ezekkel a tapasztalatokkal a lelkükben, miben hisznek? Kiben? Majd a figyelmem arra irányult, hogy hogyan lehetne az érzelmileg megterhelő osztályokon segíteni az ápolók, orvosok esetfeldolgozását, lelki és mentális tehermentesítését. Filozofikus gondolkodásom végigkísért, és inspirált ezekben az években. Megfogadtam magamnak, hogy továbbtanulok, visszamegyek hozzájuk majd, és segítek nekik feldolgozni a munkahelyi lelki terheket. Akkor hagytam ott azt osztályt, amikor először megrogyott a lábam, arcon csapott az olykor hiába való küzdelem miatti félelem, és ez összetörte a lelkem. Nem akartam kiégni.

A gyerekek világából felnőtt osztályra vitt az utam, műtősnő lettem, mielőtt elhagytam az egészségügyi pályát. Gégerák, fül műtétek, fulladások, sok-sok vér, ügyeletek, kimerültség, a felnőttek világának nagyon másmilyen tapasztalása. Kemény fizikumot követelő munkakör, egy nagyon más lelkiséget elváró terület volt, mint amit a gyerekek mellett megéltem. Abszolúte alkalmatlan voltam rá, így egy évvel később elhagytam az egészségügyet. Még inkább segítő akartam lenni, nővérek, és orvosok mellett, mert úgy éreztem, hitelesen gyógyítani csak mentálisan egészséges emberek tudnak másokat.

Szakmai vonalon ezután, különféle szakterületeken lett terepkompetenciám. Kipróbáltam magam sok mindenben, ami érdekelt, és hozzájárulás lehetett a céljaimhoz. Voltam recepciós egy szállodában, dolgoztam a banki szektorban, sok évig szolgáltam non profit területen önkéntesként olyan alapítványokat, akiknek célkitűzéseivel azonosulni tudtam. Később vállalkozóvá váltam, nyitottam egy saját életmódközpontot, és a programjaim megalkotásával, megvalósításával foglalkoztam.

dp 02
A lélektant mindeközben sem tévesztettem szem elől, de az álmomat, a pszichológiai tanulmányokat végül elengedtem, mert úgy éreztem kifutottam az időből. Tekervényes, tapasztalatokkal teli utak után, érett felnőttkorban jöttek csak az egyetemi évek, és a kései önmegvalósítás. Első diplomámat a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karán, andragógusként kaptam, 2012-ben. Tudatosan választottam ezt a szakot, felnőttképzési szervező szakiránnyal, mert pedagógia és pszichológia alapokra épülő, oktatással, képzésekkel, neveléssel foglalkozó tudományterület volt.  S ebben benne van minden, ami számomra értékes és érdekes a fejlődéssel, a felnőtt emberek fejlesztésének, tanulásának támogatásával kapcsolatban.

 

A diplomát kö06vetően újra a bölcsészeti tudományok felé vettem az irányt, és felvételt nyertem Budapesten, a Károli Gáspár Református Egyetem, Pszichológia Intézetének szupervizor szakirányú képzésére. Ahol végre azért kezdhettem el tanulni, hogy visszamehessek az egészségügyi dolgozókhoz, és segíthessem őket a szakmai életútjuk gondozásban. 2016. júniusában másoddiplomámat ezen az egyetemen szereztem meg. Sok éve lelkesen dolgozok szupervizorként azon, hogy minél több segítő foglalkozású szakember életének része lehessen általam is a szakmai kísérés.

Lélekutam

Az életem egyik legfontosabb sikere, hogy a közel egy évtizedes önismereti munka eredményeképpen kiléptem az áldozati szerepből, amibe a gyermekkori sérüléseim miatt kerültem. A keserű sors megfejtésével egyidejűleg, sikerült elfogadni, megszeretni, megérteni a nekem jutott sebekkel teli múltat, a családot akik közé születtem, és önmagam.

04Az életem ezen szakaszában abban tudtam segíteni az embereket, hogy az általam kínált önismereti jellegű, élmény alapú módszereimmel, magán és szakmai életük kiteljesedhessen. Ehhez az egyetemi tanulmányaim mellett további képesítéseket szereztem az úton: kommunikációs tréner, táncterapeuta, life coach, egészség coach és szervezetfejlesztő coach okleveleket. A tanulmányi vesszőfutásom, az önelfogadással lezárult. Ezután az életem kivirágzott, a szomorúságot életörömre, a lelki fájdalmat boldogságra, és szabadságra váltottam. Hiszem, hogy a nehézségekkel teli életem magasztosabb célja az volt, hogy más nehéz sorsú emberek őszinte, és hiteles útitársa, kísérője lehessek. Míg élek hálás leszek azoknak az embereknek, akik bármely szakterületemen kísérőjüknek választottak. A lelkiéletükbe való betekintéssel megmutatták számomra a legszebb misztikát aminek mi emberek részesei lehetünk. Köszönöm! És annak a nővérkének is mindig hálás leszek, aki egykor voltam. Az ő ambíciói nélkül nem léphettem volna erre az útra, amin mások segítőjévé válhattam. 

nia logóSzabadidőmben több könyvet is írok, az egyik arról szól, hogy miért nem érthetjük meg életutunk, sorsunk történéseit anélkül, hogy megismernénk és elfogadnánk előbb a szüleinket. Ebben az önfejlesztő könyvben átsegítem az olvasókat a kardinális szülő-gyermek kérdéskörökön, megvigasztaljuk a bennünk lakó sérült gyermeket, megengedjük neki az önfeledtséget és szívünkben őrizzük őt tovább. Mindezt azért, hogy a szüleinkről békével, és szeretettel gondolkodhassunk. Ezt egyfajta öncoaching könyvnek is szánom, olyan gyakorlati útmutatókkal, amelyek az olvasót is megtanítják az önreflexióra.

A másik könyvem egy komplex “tanácsadó” munkafüzet, melyben 365 napra szóló önismereti kérdéssel segítem át olvasóimat az otthoni önmunkán, ha nem áll módjukban segítőhöz menni személyesen.

20 éves koromtól része az életemnek az önkéntesség. Mindig ott vagyok valamelyik alapítvány életében segítőként. Fontos számomra a szolgálat, a közös jó cselekedetek, összefogás, és önzetlen támogatás ereje.

Az online “találkozás” mint első benyomás fontos mások szemüvegén át is, nem csak a saját magamén. Nézd meg mit mondanak rólam a klienseim, akik részt vettek már a programjaimon. Olvasd el a véleményeiket itt.

Köszönöm, ha engem választasz lélekébresztő útitársadnak! 

Csete Nia

  •   
  •