„A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom.” – Mondta Bohumil Hrabal cseh író.
Ennek az idézetnek a megértése számomra sok év lelkimunka volt. Nagyon fájdalmas aspektus belőle, hogy bizonyos dolgok az életben nem megváltoztathatóak, míg örömteli tapasztalása az útnak az, hogy sok minden pedig csak nézőpont kérdése.
Olykor el is fáradtam ebben a felfedezésben, máskor meg is szakadtam. Hol a nevetéstől, hol a zokogástól. Tán meg is fulladtam. És születtem. Ébredtem. Álmodtam. Rémálomban, és hajnalhasadásban fürödtem és fuldokoltam. Fenn. És lenn. Voltam tavasz. Voltam nyár. Ősszel születtem, majd évente sokszor újjá, újra meg újra, mint egy rendes skorpió. És minden télen meghaltam, negyvenkétszer biztosan. Ennyiszer minimum térdepeltem már Isten oltárán, és remegtem egy-egy fohászt. Remegtem mint nyárfalevél a fájdalomtól, és a szerelemtől is volt már így, izgatott boldog nőként.
De ki bennem a nő?
Ki lehet itt benn ez a könnyű, és nehéz fűszeres nőszemély?
Van egy énem, aki olykor nagyon valódi, máskor pedig hamis?! És hamisíthatatlanul egész, egyenes, erős, és igaz. Igazán igazi vagyok, sok hibával, és sok erénnyel megáldva. És megáldott még engem az Isten, Anyám, Böjte Atya, Olga, Bella, és talán egyszer a Nagyanyám is. Mama erős, vas, rideg asszony volt. Én ezüst. És szeretem, ahogy ezüstben játszik ősszel ablakomon minden táncos lábú fürge esőcsepp. Ha esik. És amikor havazik télen.
Gyönyörű!
Én úgy látom ez a világ gyönyörű …
Na nem mintha valóban az volna!
Ha tetszett, olvass még több furaságot tőlem az Entrópiában.