Emlékszem egy gyermekkoromban játszódó deres vasárnapra. S a csontjaimig hatoló fagyos igazságra.
Megadóan roppant talpam alatt a hó, ahogy leszálltam a sárga buszról. Más nem szállt le velem. Egy ideig vártam a megállóban, hátha mégis jön arrafelé egy felnőtt, amerre megyek. Körbekémleltem. A távolból nem jöttek zajok. Alkonyodott. Az utca végtelennek tűnő hosszúsága riasztó volt. Nem akartam menni. De menni kellett, nemigen volt más. Ezért hát megindultam.
Olykor, kísértetek lakta elhagyatott házak előtt álltam, és néztem őket. Halálfélelmem volt. Ahogy az életemben is. Kicsi voltam, s már jó korán szomorú családi történetekben, és a belőlük való menekülés illúzióiban éltem. Azon a vasárnapon rettentően egyedül éreztem magam. Hallgattam a csendben a semmit, és éreztem a fájdalmas magányt. Lassan megérintettem a kerítést az egyik lakatlan háznál, s néztem ahogy a kesztyűmre bársonyként borult át róla a hó. Hagytam, hogy átáztassa az ujjaimat, érezni akartam a hidegét.
Távolabb, a ház melletti lépcsőkön apró lábnyomokat láttam. Éreztem, ahogy lassan elragad a rettegés. Figyeltem az üres portát. Egyre hidegebb lett, rám fagyott a zokni, meg a csizma, és az átáztatott kesztyű is. De én csak álltam az üres ház előtt, és velem megállt az utca rejtekén az idő. Az aprócska vályogház mögött egy elhanyagolt, elvadult lugas terpeszkedett, és szinte hallottam, ahogy magához hív.
A hó egyre hevesebben hullott. Hamar vizes lett a csíkos csősapkám, s a kikandikáló hajam. Szerettem, ahogy az arcomat is eláztatták a pelyhek, és ahogy az orromba fagyott a dér. Volt valami végzetes a fájdalomban, ahogy belefagyott minden belégzés, és volt abban valami Sorsszerű, ahogy kilélegeztem a meleget. Szerettem a hideg játékát a testemmel. És azt, ahogy a belőlem fakadó élet mindig utat tört magának. Már akkor, kisgyermekkoromban is tudtam, hogy van bennünk valami. Valami, ami bármit életre lehel.
Ez a biztos tudás a következő percekben mégis elvetélt. Apró, piros vércseppek képében érkezett, és mindent eltörölt. A néma vasárnap csendjébe, mint otromba dúvad hatolt be, az üres kertben a veszedelem. Nem mertem odanézni, de éreztem a bajt. Dermedten hallgattam a hinta nyikorgását, pontosan tudtam, hogy ha most elmegyek vele, akkor a képzeletem saját kelepcéjébe zár. De valamit tennem kellett. S mit tehet egy gyerek? Felfedez.
Megpróbáltam mozgatni a lábujjaimat a csizmában, pici köröket rajzoltam a lábammal a hóba. Leraktam a csomagot, amit addig féltőn fogtam, már nem érdekelt. Levettem a vizes kesztyűket, begyűrtem az overállomba. Néztem a pirosra fagyott kezem, huhukolni kezdtem, és vártam, hogy a hinta hangja az egyre sötétebb alkonyba vesszen. Közben hajtott a kíváncsiság. Erőt gyűjtöttem. Az ujjaimon szinte meggyulladtak a vércseppek. Lázasan zsebkendő után kutattam, majd amit találtam az orromra szorítottam. Egy belső késztetés, aminek nem volt veszélyérzete, közelebb húzott az elhagyatott ház misztikus kertje felé.
A kapun volt egy rés, csak az egyik lábamat mertem odadugni. Majd percekkel később a fejem. Átnéztem a résen, féltem, de azért hajtott a kíváncsiság. A hinta lassan megállt. Egyre hevesebben zakatolt a szívem. Az est alászállt, hótakaró borította az udvart. Kutyák ugatása szakította fel a csendet, az orrvérzésem alább hagyott. Annyira hideg volt, hogy alig tudtam nyelni. Úgy éreztem valamitől mindjárt megfulladok.
S ekkor változott valami a helyzetben.
A vonzás hirtelen taszítani kezdett. Az udvarról motoszkálást hallottam. A távolban megkondult egy harang. – Este nem is harangoznak – gondoltam. Vagy igen? Elvesztettem az időérzékemet.
Az udvar egyre elevenebb lett. Én meg egyre bizonytalanabb, mindenben. A kútból valaki vizet húzott fel, és valaki más a tornácon megállt.
Remegtem. Tudtam, hogy ebben a házban senki sem lakik; – de akkor ezek meg kik? – kérdeztem riadtan magamtól.
– Eridj a dolgodra! – szólt egy reszelős férfi hang.
Ugrottam egyet. Majdnem hanyatt estem. Gyorsan, előre néztem a falu vége felé, de az út előttem még nagyon hosszú volt. Hezitálni kezdtem, hogy hogyan fogom megtenni szétfagyott végtagokkal.
Valahol a közelben begyújtottak. A hideggel a levegőben füst szállt. Ez visszahozott a jelenbe. Felemeltem a földről a csomagom, elgémberedett karjaimba vettem. Fáztam. És jobban féltem, mint valaha, de még lassan egy utolsó pillantást vetettem az udvar felé. Láttam a sötétben, ahogy felizzik egy cigaretta, és leheletfinom fényében egy szempár néz vissza rám. Felsikítottam.
Varjak károgtak az udvaron. Hideg volt. Nagyon hideg. Hunyorítottam. Hallgattam a vészjósló madarakat, és próbáltam vonásokat találni ott ahonnan a hang szólt. De már nem láttam mást, csak távolodni egy alakot a kertben.
Ekkor hirtelen a gondolataimba kúszott mama egyik intelme. Azt mondta egyszer a templomba menet egy ettől derűsebb vasárnapon, hogy a Pokol és a Mennyország bennünk van. És hogy a küldöttei is itt laknak, benn. Azt mondta, hogy az ördög mindig a gondolatainkat célozza meg, és hogy a félelmeken keresztül hallani meg a suttogását a fejünkben. Míg az angyalok szava a szívünkben hallható, és megérezni, ha a hála, a bizalom és a szeretet felé kémlelünk.
Teljesen elállt az orrvérzésem. Hálás voltam. Oké, bízz magadban! – mondtam ki hangosan. – Szeretlek mama, még találkozni akarok veled. Szeretlek. – mormoltam magam elé. Ekkor, hirtelen átmelegített belülről az a valami, ami élni akart és lendületet adott nagyanyám házáig. Nekieredtem.
De örökre belém fagyott a csontig hatoló felismerés.
Egymáshoz milyen közel jár…
… élet és halál.