Vajon az ideák világában minden, ami körbevesz minket pusztán csak attól van, hogy mi magunk a teljes figyelmünkkel együtt benne jelen vagyunk?
Ha ez igaz, akkor nem lehet, hogy a kollektív félelem, amin most átmegyünk addig tart, amíg azt elég sokan egyszerre érzékeljük? Ha viszont már nem tapasztaljuk, nem figyeljük, nem káprázzuk, akkor nincs? És lehet, hogy ehhez sem ellenállni neki, sem az ellentétéhez vonzódnunk nem kell? Pusztán csak nem teremteni tovább azzal, hogy nem azonosulunk vele tovább?
S ha nem az emberi ideák oldaláról tekintjük és ítéljük meg azt, amit látni vélünk, akkor lehet, hogy valami egészen más aspektus játékára lelhetünk? És ez a játék, abból a szemszögből talán nem is azt jelenti, amit mi jelentés-tartalomként csatolunk hozzá? Ha pedig ez mind, ami történik nem is az ami – akkor szükségtelen a bevonódás, az ítélet, a félelem, és a hibáztatás.
„Idea: A fogalom eredetéhez lásd eidosz.
Az újkori filozófiában használatos jelentése: képzet. Minden olyan lelki, tudat- vagy elmetartalmat jelöl, amire a lélek, a tudat vagy az elme tevékenysége mint tárgyra irányul, vagyis a gondolkodás, az észlelés, az emlékezés, az akarat, az érzékelés, a képzelgés, a vágyakozás stb. tárgyáról van szó, ami lehet a szó szoros értelmében vett kép, de lehet valamilyen fogalom is. Ami miatt mindezt közösen ugyanazzal a szóval lehet megnevezni, noha egy kép alapvetően különbözik egy fogalomtól, egy emlékkép, egy fantáziaképtől, az abban áll, hogy az idea minden esetben azonos szerepet tölt be: valamely létező helyettesítője, lelki, tudati, elmebeli reprezentánsa (reprezentáció, reprezentacionalizmus). Mint ilyen, távollétében is jelenlévővé teszi a reprezentált létezőt a lélek, stb. előtt és számára. Az ideák státuszára, kialakulására, elrendeződésére és a reprezentálthoz való viszonyára vonatkozó elemzésének azért van óriási jelentősége a 17-18. századi filozófiákban, mert a létezőkhöz, a világhoz való hozzáférés a megismerőképességünk számára közvetlenül az ideán keresztül történik. Az ideákhoz közvetlenül, az ideák által reprezentált létezőkhöz pedig csak az ő közvetítésükkel tudunk hozzáférni. Az igazság az idea és az általa megjelenített valóságos létező közötti megfelelésben áll.
„Minthogy ez a műszó (ti.: az idea) nézetem szerint a legalkalmasabb mindannak megnevezésére, amit az ember gondol, bármi legyen is gondolkodásának tárgya, ezzel szoktam kifejezni mindazt, amit káprázaton, fogalmon, vagy bármi máson értünk, ami az elmét gondolkodás közben foglalkoztatja. (Locke: Értekezés az emberi értelemről, Bev, 8,§.)
„Minthogy az elmének összes gondolataiban és okoskodásaiban nincsen más közvetlen tárgya, mint saját ideái, és csakis ezeket szemléli vagy szemlélheti, világos tudásunk csupán ideáinkra vonatkozik.” (Locke: Értekezés az emberi értelemről, IV/1/1.§.)
„Aki szemügyre veszi az emberi megismerés tárgyait, annak számára nyilvánvaló, hogy ezek vagy az érzékekbe éppen bepecsételődő ideák, vagy olyasmik, amiket az elme indulatainak és műveleteinek megfigyelésével észlelünk, végezetül pedig olyan ideák, amelyeket az emlékezet és a képzelet segítségével alakítunk ki, összetéve, vagy szétválasztva azokat az ideákat, amelyeket eredetileg az említett módokon észleltünk.” (Berkeley: Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről, Gondolat, Bp., 1985.)”
– Kicsák Lóránt
Ez esetben, a kollektív ideák ugyanúgy a földi Lét “valóságai”, mint az egyéni ideák. Semmi mást nem jelentenek, minthogy csak vannak, egy elképzelt térben. S bármi ami figyelem- és ítéletmentes módon van, az az Önvaló semleges megnyilvánulása, ami a mi emberi elménk által letöltődik egy olyan „helyről” ahol mindez amit észlelünk, már megtörtént.
Innen nézve az érzékek káprázata.
Onnan nézve nem is látszik. Csak Van.
Tapasztalat.
Így hát, mindaz amin most kollektív átmegyünk,
az mind általunk létezik.
De már megtörtént a Tudat által tapasztalt Létben.
A nézőpontunk által zajlik, amit épp figyelünk, és amit azért nézünk ennyire nagyon, mert elérkezett az ideje, hogy meghaladjuk. Túllépjünk rajta. Transzcendáljuk. A félelmet, a halálfélelmet, a kétséget, a rettegést, a kiszolgáltatottságot.
Tudva, hogy mi magunk valójában benne sem vagyunk. Történik. Velünk is történik, de nem a miénk.
A dolgok megítélése az ragaszkodás!
Ha megpróbáljuk megmondani mi az, ami van, máris maradandóvá tesszük a létezését. Manifesztáljuk. A rátett figyelemmel pedig valósággá tesszük. Minél többen nézzük, annál nagyobbat teremthetünk. Jelen esetben a félelem megfigyelése, akadály a haladásban.
Ne birtokold. Engedd el. S tedd tovább, amit tenned kell. Élj, tervezz, haladj az életedben. Szerezz sok örömöt a magad és szeretteid számára. Az időben, minden ami egyszer volt, múlttá válik, de ha jelenné tesszük a figyelmünkkel, akkor most is zajlik. Engedjük gyógyulni az időt! A nem létező időt. És figyeljünk másra!
Ami mit jelent?
Azt, hogy kitisztulhat a kollektív tudatunkból ezúttal mindaz, amire építhetőek a minket érő támadások. Ez a félelem. És mivel globális, ezért a kollektív félelem is tisztulhat most. Ehhez a tisztuláshoz azonban, szükséges lenne, hogy ne azt nézzük, amit nézetnek velünk az események. Hanem, hogy fel tudjunk ébredni a látottak káprázatából. És felébresszük a Tudatunkat abból a látványból, hogy mi azok lennénk, akik az áldozatai a történéseknek.
Ha nem birtoklod az élményedet, a félelem hatására, akkor az érzékelésed megváltozhat. Visszatérhetsz egy mélyebben rejlő igazságodra, hogy te magad nem az vagy, aki megfélemlíthető. Nem az vagy, aki megbetegíthető. Nem az vagy, aki az elszenvedő. De ehhez el kell engedd a félelmetes élményedet, a megbetegíthető játszmádat, az elszenvedő énedet. Mi marad, ha mindezt elengeded? Benned válik valóra az álomból való felébredés mikéntje, benned kezd el emlékezni a Tudat mindarra, aki Ő. Általad mehet végbe a felébredés folyamata, amihez most mi mind kimagasló kihívást kaptunk.
Elengedni a bevonódást a test fölött akkor, amikor a test halála van kockára téve? Felébredni a test „valóságából” és nem azonosulni vele tovább? Tudni, most is, hogy mi nem az anyagi valóság vagyunk? A legnagyobb zűrzavar kellős közepén is felismerni, hogy létünk, és lényünk örök? Igen …
„Az idea ill. eidosz kifejezést tehát úgy definiálhatjuk, mint örök változatlan, eszmei (azaz nem anyagi) létezőt, ami az anyagi világ létezőinek oka és mintaképe. Az anyagi létezők, a dolgok tehát az által tesznek szert tulajdonságokra, válnak valamivé és valamilyenné, hogy úgymond részesülnek az ideákból.” Ami nem részesül, az nincs. Ha nem nézzük, nem teremtjük. Ne nézd azt, amitől félsz. Haladj át rajta, és keresd az örömöt. Térj vissza a szeretethez akkor, amikor nagyon nehéz szeretni. A félelmek kellős közepén!
Van egy út, amire lépve te is felszámolhatod a hamis ideákat. S megtapasztalhatod, hogy helyettük Isten, valami sokkal csodálatosabb ajándékot szán neked. Gyere, vedd el!
Fotó forrás: Pixabay